Tejmozi regény, könyv. Balla D. Károly

Balla D. Károly

A hasztalan keresett bizonyosság

Részlet a Tejmozi című regény munkaszövegéből.
Megjelent: Csillagszálló folyóirat, 2015/4. december

Anyám halála után nem találtam a helyem. Állandó kényszerképzetemmé vált, hogy elmulasztottam valamilyen kötelességem teljesítését. Ez az érzés idegessé, kapkodóvá tett, semmire sem tudtam eléggé odafigyelni. Kisebb napi feladatokat tűztem magam elé, ezekkel úgy-ahogy boldogultam, de nagy kutatómunkámhoz hetekig nem voltam képes visszatérni. Pedig, mint valami kielégíthetetlen nőstény, úgy várt rám sóváran a hatalmassá duzzasztott nyelvi korpusz, és mint falánk kis fenevadak, úgy lesték jöttömet a jórészt már algoritmusba írt nyelvi struktúrák.

A temetés után a húgommal nem éppen a legnagyobb harmóniában váltunk el, egyfajta kimondatlan kölcsönös szemrehányás fészkelődött közénk, én kicsit nehezteltem rá, amiért utazásainak rossz időzítése miatt végül is épp a legnehezebb hetekben nem lehetett velünk, nem oszthatta meg velem a terheket, nem is annyira a fizikaiakat, anyám ellátása bár állandó készültségi állapotban tartott, és minden időmet-erőmet lekötötte, de közel sem nyomasztott annyira, mint a helyzet lelki elviselése. Pedig nem mondhatnám, hogy anyám ne lett volna jó beteg, türelemmel és megadással fogadta mind az egyre romló helyzetét, mind az én egyre több dologra kénytelenül kiterjedő gondoskodásomat, mégis egyfajta állandó légszomjat éreztem mellette, és bár nem voltak különleges igényei, leginkább csak az, minél többet legyek vele, ám együttléteink során olyan viszonyt alakított ki közöttünk, amelyben, miközben ő napról napra fogyott, én éreztem egyre súlytalanabbnak magamat, úgy tetszett, őhozzá áramlik át életemnek, személyiségemnek mind nagyobb hányada. Én etetem, én itatom, jószerével én tartom életben – de mégis, mintha fordítva lenne, én élnék őáltala, az ő révén. Mintha nem én nyitnám meg időnként számára az oxigénpárna gumicsövének a szorítóját, hanem éppen hogy ő biztosítaná számomra az életfeltételeket. Ez volt az a teher, amelyben nem osztozott velem a húgom, és bár tudtam, nem rajta múlott, mégis volt bennem kevéske szemrehányás, mint ahogy benne is ugyanezért munkált valami hasonló, fájt neki, amiért kényszerűen kimaradt a legbensőségesebb pillanatokból, anya és gyermek meghitt kapcsolatából; szinte úgy éreztem, féltékeny rám, amiért én voltam anyánk mellett az utolsó napjaiban, a legszívbemarkolóbb helyzetekben, s mintha kisajátítottam volna ezzel anyánk haldoklását – pedig éppen hogy megosztani szerettem volna.

A temetés harmadnapján aztán húgom elutazott, és én két év kényszerű szünet után immár véglegesen visszaköltözhettem a saját kis lakásomba. Növényeim kíváncsian fordították felém leveleiket, a halaim az akváriumban örömtáncot jártak, és én azt hittem, végre elkezdhetem a magam életét élni, nem vagyok senkinek a függeléke, nem kell máshoz igazítanom az életritmusomat, nem tartozom sem beszámolási kötelezettséggel, sem gondoskodással senkinek, nem kell többé alakoskodnom, játszanom a jó fiút, s magamban fortyogva írással kompenzálni megalkuvásaimat.

Első teendőim közé tartozott, hogy a soha el nem készülendő anyaregény fejezeteit megsemmisítettem, de amilyen könnyű volt a szövegállományokat törölni, olyan nehezen ment az alkotás gyötrő emlékének az eltávolítása, folyton és újra visszaidéződtek az álságos alkalmak, amikor egyik felét éltem, másik felét írtam az igazságnak, az egyik térfélen kedélyeskedve szolgáltam anyámat, a másikon gonoszkodva írtam a rovására vélt és valós bűneit, amelyeket ellenem követett el azzal, hogy kisajátított.

Amíg anyám regényét írtam, mindvégig abban az illúzióban ringattam magam, hogy e kettősséggel egyenesben tarthatom magam, kimosakodhatom a kétszeres farizeusságból, holott dehogy, mindkét magatartás megülte a lelkemet, és most a szolgálat és az írás kettős szorításából hiába szabadultam, képmutatásom emléke újra és újra megkísértett, ahányszor dolgozni akartam, vagy ahányszor anyám alakja felidéződött előttem – és ez utóbbi egyre gyakrabban megtörtént.

Kerestem régi fogódzóimat, de minden mindennel összekeveredett bennem. Úgy érzem magam, mintha árnyék lennék, mint akinek nincs önálló létezése, csak követni tud, csak utánozni. Mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb tükröződése. Nem voltam képes választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy miért én vagyok én, pontosabban, hogy az éntudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok. Vajon hogy talált rám, hogy választott ki engem a saját énem? Vajon én magam, mint önállóan létező, és az ezt a létezőt meghatározó éntudatom mindig is egyek voltak s maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos, azt egyre inkább érteni véltem: egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem énként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az éntudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Lehetek-e bizonyos ezután magamban, kilétemben, milétemben, lehetek-e ezután elsőhalott anyám árvája, remeteéletű apám fia, lehetek-e hivatott nyelvész, szigorú tanár, kedves kolléga, erős férfi, lehetek-e a mindig intellektuális élményt nyújtó hazai táj szerelmese? Avagy annak kell lennem, aki mindig a meghatározottságok ellenében értelmezi magát, aki kibújik az azonosítások alól, aki menekül a definiálhatatlanba?

Anyám halála után azt kellett felfedeznem, hogy énemnek a képzetes, ám a maga módján mégis valódibb, belőlem kiszakadt része, amelynek én csak halvány árnyéka vagyok, fölém kerekedik; vagyis az a másik, a követett, a leképezett, az utánzott én, akit élni nem tudtam, csak életemmel nyomába szegődni, nos, az egyre gyarapodni, gazdagodni látszott, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett. Érdeklődésem egyre inkább beszűkült, igényeim apadóban voltak, kreativitásom alábbhagyott, merész vágyaim már csak pislákoltak; és mindaz, ami az évek során kiürült belőlem, most, úgy éreztem, énem képzetes részébe sűrűsödött.

Hovatovább kialakult az a benyomásom, talán már nincs is önálló létezésem, cselekedeteim összessége nem egyéb, mint elkeseredett igyekezet, hogy lépést tartsak igazibb, kiválóbb, érdemesebb önmagammal, ám a távolság csak nőttön-nőtt köztünk, s el fog jönni a pillanat, amikor már utánozni sem leszek képes, követni sem, el fog előlem tűnni a távolban.

Hosszú idő után ekkor látogattam meg először apámat isten háta mögötti öreg faházában, hogy aztán nagyjából évszakonként egyszer megforduljak nála mindaddig, amíg vendégtanári kinevezésem meg nem érkezik, és én menekülési útvonaltervvel a fejemben ki nem szakadhatok anyám emlékének és apám jelenvalóságának kettős gravitációjából, ki nem szakadhatok a szülőföld szerelmesen fojtogató öleléséből. Soha nem láttam még a domboldalt ilyen nyomasztóan gyönyörűnek, soha nem csobogott a folyó ilyen gyilkos kedvességgel, és a hajnali rét fölötti, madárdallal súlyosbított édeni harmóniát sem azelőtt, sem később nem találtam ennyire őrjítőnek.

Látogattam apámat, vártam a kinevezést, és eléggé elkeseredett voltam ahhoz, hogy ne merjem előrelátni: az Északi-tenger öblére néző vendégtanári szobám ablakában állva sokszoros erővel tör rám minden nyomasztó emlék, és ott, a távoli idegenben kell megroppannom az alatt a teher alatt, amelyet az otthon bensőséges ridegsége aggatott rám apránként. Nem, nem a kötelesség és felelősség homokzsákjai nehezedtek rám. Azokat elbírtam volna. Amitől megrogytam, kövek voltak. A hasztalan keresett bizonyosság élesen csillámló ércei.

Részlet a Tejmozi című regény munkaszövegéből

A második estén hősöm apjának nem sok szava volt a fiához. Ültek ugyanannál az asztalnál, ahol előzőleg a nagy lakmározás és még nagyobb sakk-küzdelmek folytak, nem szólva a jelentős mennyiségben elfogyott borról. Most egészen más hangulat ülte meg a szobát, talán az eszük is másfele járt: nem egymást fürkészték, nem egymást kóstolgatták; gondolataikkal messzebbre, távolabbi időkbe és tájakra kalandoztak.

Mézes kenyér volt a vacsorájuk, majd aszalt gyümölcsöt, diót rágcsáltak és hangosan szürcsölték a jófajta erős teát, amelyhez a vizet hősöm apja egy igen réginek látszó, faszén-tüzelésű szamovárban főzte. És hallgatták ugyanazt a zenét, újra és újra elejétől végig, a végtelen ismétlésre ítélt engedelmes lejátszóról.

Akár meghittnek is gondolhatnám ezt az esténket, mondja vendégszobája ablaka előtt hősöm, ha közben ne éreztem volna a meleg szobában is azt a hideg űrt, amely minden látszólagos egymásra-találásunk ellenére ott tátongott köztünk. Apám gondolatai talán az amerikás öreg ruszin körül jártak, akiről, akkor úgy tűnt, soha nem fog kiderülni, miért ilyen fontos számára.

Hősöm apja megtartotta szótlanságát, bölcselkedő monológját másnap reggelre szánta az önkezdetükhöz visszatérő felismerésekről, a folytonos, de mégis egyenetlenül múló időről, a saját értelmetlenségét megragadni képtelen értelemről, ősi toposzokról és modern szorongásról.  Gondolatainak egy részét veretes mondatokba öltözteti majd, az aforisztikus tömörséget költői képekkel díszíti; szemléletesen és plasztikusan beszél, néha mégis nehezen követhetően; majd a jól felépített kerek mondatok sorát váratlanul különálló szintagmák váltják fel, félmondataiból kimarad hol az alany, hol az állítmány, néha csak egy-egy metaforát vet oda, majd szinte címszavakat sorol, olyan, mint mintha valaki egy filozófiai értekezés tárgymutatóját olvasná fel; aztán ismét gördülékeny megfogalmazások következnek, ám tele vannak homályos utalásokkal, nem lehet tudni, mire vagy kire vonatkoznak. Hősöm nem érti. Nem, ott és akkor egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy apja voltaképp hagyatkozik, végrendeletét foglalja az absztrakciókba, mert készül a halálra, mert ahogy előbb a házát, úgy az istentelen öreg ruszin végnyugalmát is megkívánta ott a behavazott temetőben, a senkiföldjén, amelyről nem lehet eldönteni, a faluhoz vagy az erdőhöz tartozik-e jobban, az életük kisszerűségében melegedő emberekhez vagy a farkasok fagyban üvöltő szabadságához. Hősöm az ottani sűrű havazást most váratlanul hasonlatosnak találja a tenger felett itt gomolygó köddel, és ablakán kinézve szinte azt várja, apja egyszer csak kilép a fehérségből, hogy bizonyossá tegye számára, már nem várja vissza, már másutt időzik, épp csak bekukkantott ide egy percre, de hazája már egyebütt van, az idegenség legtávolabbi úszó jéghegyén, amely bukdácsolva hol kiemelkedik a habokból, hol alásüllyed a fortyogó vízbe.

Hálás lehetek a citátum.hu portál szerkesztőjének, hogy kigyűjtött regényemből cirka két tucatnyi neki tetsző idézetet, így én itt most oldalszám-jelöléssel együtt közreadhatom őket anélkül, hogy az újraolvasás súlyos terhét magamra kellett volna vennem.  Olyik citátum egyébként a meglepetés erejével hatott rám…

• Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. - 7. oldal

• Miközben a halál teljes önfeladást követel, aközben változtathatatlanná teszi, örökre véglegesíti önazonosságunkat. - 9. oldal

• Az ember hiába hódítja meg gondolkodásával az elmúlást, ez a hódító gondolat maga is elmúlik. - 9. oldal

• A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától. - 23. oldal

• Az emberben voltaképp három állat-típus lakozik, a gazdájának magát mindenben alávető hűséges eb, a ravaszul hízelgő, de végső soron háziasíthatatlan macska, és a vérszomjas, szabadon élő farkas. – 26-27. oldal

• A táj intellektuális élmény, a hegy, rét, folyó tömény gondolatisággal terhes, csak tudni kell megérteni, megfejteni. - 27. oldal

BALLA D. KÁROLY: TEJMOZI (részlet)

Régebbi gyerekkoromba alig látok vissza, tűnődik a hősöm. Amire emlékszem, folytatja, azok nem a saját emlékeim. Anyám erőtlen, fátyolos hangján hallom a régi történeteket, úgy, ahogy előadja nekem, amikor az ágya szélén ülök. Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet, mondja hősöm az ablaküvegnek a vendégszobában. Nézi az Északi-tenger hűvös öble fölött megülő ködöt, közben sápadt anyját látja párnák és paplanok fehérségében, hallja a hangját, látja megelevenedni a gyerekkor képeit. Tudja, hogy őróla van szó az újra és újra elmondott elbeszélésekben, mégsem képes azonosulni a fiúcskával, aki képzelt barátok egész nemzetségével, az ikerpár Hábu és Ábu leszármazottaival népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, miközben anyja ebédet főzött, apja pedig aktokat festett akkori alagsori lakásuk egyetlen szobájában. Nem tudja magát, a leendő nyelvészt felismerni a gyerkőcben, aki saját nyelvet alkotott képzeletbeli barátai számára és egész nap ezen társalgott velük, míg végül anyja is megtanulta a különös csengésű szavakat, egy idő után egymáshoz is így szóltak a diskurzusból kirekesztett apa nagy bosszúságára. Csak ők értették, anyja és fia, senki más, csak ők ketten és a sok-sok kis barát az asztal alatt.

Hallgattam Bartók muzsikáját és kissé tisztelettelenül azt kellett megállapítanom, hogy gondolkodni felőle jobb, semmint hallgatni, s hogy voltaképp csak addig nehéz befogadni, ameddig szól. Az igazi élmény nem akkor ér, amikor fülünkkel érzékeljük, hanem később, amikor felidézzük azt, amit hallgatása közben éreztünk.

Hát előadóművész már nem lesz belőlem... A Magvető Kiadó kérésére készítettem el ezt a két nagyon amatőr webkamerás videófelvételt, az egyik már kint is van honlapjukon. Nekem, bevallom, nem igazán tetszik a saját felolvasásom, többszöri próbálkozás után is folyton bakiztam, a hangom sem természetes, ahogy pedig kinézek… Egyedül a bedrótozottságom imponáló... Csak azzal tudom nyugtatni magam, hogy van az egésznek, már  az alliteráció kedvéért is, valami botrányosan bumfordi bája.

Hosszabb részlet a regényből az Olvass bele oldalán:

Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek. Látja az öreget a tenger fölött gomolygó ködből kibontakozni, látja, amint elszántan lépdel a végtelennek tetsző hómezőn. Követi tekintetével az imbolygó alakot, látja el-eltűnni az itteni ködben most és az ottani sűrű fúvásban akkor, és látja újra és újra ember alakú folttá összeállni a fényes villódzásból kisötétlő szemcséket, mint ahogy a vetítővászon elvontan vakító fehérségén jelenik meg a felismerhetőség.

A Tejmozi egy ideje már szerepel a Magvető Kiadó előzetesei között. Az oldalról egy szövegrészlet is elérhető, ezt én itt most néhány mondattal megtoldva adom közre:

Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél, betöltötték a teret. Én ilyenkor már ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amivel a mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a megfelelő pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.