Hosszabb részlet a regényből az Olvass bele oldalán:
Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek. Látja az öreget a tenger fölött gomolygó ködből kibontakozni, látja, amint elszántan lépdel a végtelennek tetsző hómezőn. Követi tekintetével az imbolygó alakot, látja el-eltűnni az itteni ködben most és az ottani sűrű fúvásban akkor, és látja újra és újra ember alakú folttá összeállni a fényes villódzásból kisötétlő szemcséket, mint ahogy a vetítővászon elvontan vakító fehérségén jelenik meg a felismerhetőség.
Apja rendíthetetlen menetelése egyszerre volt szánalmas és megható, értetlenséget és elragadtatást egyszerre keltett konok elszántsága, amellyel akkor még ismeretlen célja felé törekedett feltartóztathatatlanul. És ő ment utána, követte lépésről lépésre a furcsa zarándoklatban.
Akkor, azon a téli reggelen békéltem meg végleg remeteségével, mondja hősöm, akkor tudtam végleg napirendre térni afölött, hogy családját elhagyva beköltözött a tájba, amellyel eggyé vált. Ő lett nemcsak a tél és a havazás, hanem visszamenőleg is az egymásba áttűnő évszakok. A tobzódó tavasz, amikor kesernyés bodzaillatba bódul a folyópart, a dús nyár, amikor eső után súlyos gombaszagot hoz az erdő felől a szél a párálló rét fölé.
Most őszire vált a kép, hősöm látja apját, amint ráérősen tesz-vesz a ház körül vagy csak áll révedezve a küszöbön reggelente, tekintetét körbehordozza a vöröses borostájú domb ívén, aztán hosszan figyeli a kanyargó földutat, amely az ajtajától indul, s bárhová elvezetheti a távozót, mint ahogy bármikor meg is hozhat tékozló fiút, fiatal szeretőt, ikonarcú szentet, szmokingos halált.
Hősöm látja az apját, megfigyeli távoli vendégszobája ablakából, látja a kis házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, látja ebéd után elheverni a kanapén a falnyi díszkárpit alatt, látja este ókori és modern bölcsek társaságában, könyvvel a kezében a lámpafénynél, hallja a veretes mondatokat és hallja a háttérből végtelenül áradni Bachot, érzi nyelvén a juhsajt ízét és a bor zamatát. Aztán látja aludni apját a vastag, durva pokróc takarásában, miközben kintről, valahonnan nagyon messziről farkasok üvöltése ijesztgeti a völgy jámbor csendjét. Aztán nyílik a kép, látja a zömök, sötét faépületet a nyirkos tájban, a domboldalt az elvadult szedressel, és a kis falut a dombon túl. Ám hiába jelenik meg előtte mindez tisztán és érzékelhetően, mert amint közelebb lép, hogy jobban kivehesse a részleteket, akkor az ablak mögött láthatatlanná válik a messzi táj, a semmibe olvad a közeli tenger, és egy idő után már csak a saját rémült arcát látja az ablaküvegen.
Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén, de fia nem figyel eléggé, nem sejti, hogy az öreg utolsó bölcsességeit hallja, nem érti a gesztust, nem veszi észre: hagyatékozás történik, néhány fontos könyvvel és húga leveleivel együtt ezt a gondolatot kapja most örökül. Nem látja át, hogy apja részéről nem más ez, mint az egymás ellentéteként meghatározott és csapdába ejtett fogalmak kiszabadításának és egybefoglalásának utolsó kétségbeesett kísérlete, amely, kimenetelétől függetlenül, lát hatóan felzaklatja a filozófusok könyvein élő idős embert, de végkövetkeztetésében ki is békíti a világgal. Csupán kissé kapkodó levegővételében mérhető le izgatottsága, egyébként különösebb hangsúly nélkül, maga elé mormogva mondja a szentenciákat, mintha nem is akarná, hogy fia értse, hogy most értse meg szavai súlyát, mintha csak annyit szeretne elérni, hogy fülébe befészkeljék magukat szavai, később majd felidézhesse őket, töprenghessen, rágódhasson rajtuk. Bizonyos lehessen benne, hogy bár apja nem mondta ki, de magában megfogalmazta a sommás megállapítás következményét is: ha együtt született az élettel, akkor az élet lezárásával nem elkezdődik, hanem befejeződik maga a halál is. A halál után már nem lehet tovább halni.Ez a tudat, a visszavonhatatlan véglegességnek ez a megnyugtató tudata kaján elégedettséggel tölti el hősöm apját, miközben könyvespolcáról néhány könyvet emel le fia számára a világvégi kis faházban. És bár saját halálát szemérmességből nem hozza szóba, mégis reméli, fia később tisztában lesz azzal, hogy ekkor őt nem annyira az univerzum pusztulása vagy az emberiség kihalása foglalkoztatta, hanem a személyes vég, a saját halál, a nincs tovább elfogadhatatlansága – és kényszerű elfogadása.
Az ellentmondás foglalkoztatta, hogy miközben a halál teljes önfeladást követel, aközben változtathatatlanná teszi, örökre véglegesíti önazonosságunkat. A méltánytalanság, hogy a halált felfogó értelem maga is halandó, hogy az ember hiába hódítja meg gondolkodásával az elmúlást, ez a hódító gondolat maga is elmúlik. Korábban dühöt és sértettséget érzett emiatt, de a fenti konklúziókkal tépelődései nyugvóponthoz értek, és a bizonyosság, hogy az élet végeztével egyszer s mindenkorra megoldódik számára a halál problémája is, kisimította homlokán a ráncokat. Az örök kételyek mélységeiből ez a meggyőződés emelte ki, ennek biztonságos tudatában bocsáthatta útjára fiát; immáron utolszor.
Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességébe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára változtatja az arcát. A külvárosok némelyikében még megőrződött a falusias jelleg, egyszintes régi vályogházak, az út mentén gazzal benőtt árok, a portákon jószág, a kéményen gólyafészek, lepusztult kocsma a kicsi templommal szemben; amott meg már toronyházak a sugárutak mentén, ha nem is felhőkarcolók, de sokemeletes iroda- és lakóépületek, közbül fényes bevásárlóközpontokkal; emitt az óváros a várhegyen kanyargó utcácskáival, meghitt zugaival, több száz éves, földszintes téglaépületeivel, a kéttornyú katedrálissal; amott a régi jel legét egyre inkább elvesztő központ a puccos butikokkal és méregdrága éttermekkel, luxusszállodákkal; emitt a folyópart a villasorral és a százados hársakkal; amott a hivatalnoknegyed konstruktivista bérházaival; emitt az elhanyagolt, kidőlt kerítésű, elgazosodott vadaspark, ahol már nemhogy vadak nincsenek, hanem a szebb időket látott kis színpadnak is csak nyomai látszanak, a játszótérre pedig csupán a hajdani hinták, csúszdák, mászókák elrozsdásodott oszlopai emlékeztetnek; amott pedig már az újonnan épült büszke stadion, nemzetközi mérkőzések színhelye, körben a minden igényt kielégítő gyúrótermek és teniszpályák, előbbi az izomagyú testépítőknek, utóbbi a sportsznob újgazdagoknak; emitt a túlméretezett színház betonkolosszusa a bontásra váró városi fürdő szomszédságában; amott a felszámolás alatt álló cigánytelep és az összerogyó putriknál nem sokkal vidámabb képet mutató kórházak, a tüdőbaj és a rák betonbunkerei; emitt az elnéptelenedett hatalmas műszergyár a lakhatatlan, de mégis sűrűn benépesült lakótelep közepén, amott a kertváros a néhány év alatt felhúzott, hivalkodó kis kastélyokkal, és ugyancsak amott a régi malom helyén épült modern csodaüzem, mint a tőkebehozatal szimbóluma; emitt a városi kultúrház mállott vakolatú, évek óta fűtetlen szürke tömbje, amott a gigantomániás méretű, arany hagymakupolás templom; emitt ócska bérházak sora, amott elegáns bankok, üzletek, utazási irodák; emitt húsz éve épülő iskolaszárny, amott újonnan nyitott patika, pub, pizzéria, márkabolt. Az utcákon lestrapált keleti kocsik csodálkoznak rá a nyugati autócsodákra, vagy inkább fordítva, olykor még egy-egy lovas szekér is besorol a turbódízelek közé. A bakon peckesen ül a kocsis, gebéi öntudatosan csapják patkóikat az aszfalthoz, a batáron egy kilakoltatott család összes holmija. Ahogy az ő kacatjaik az összedobált halomban, úgy keverednek itt a népek, a nyelvek, a megtartott és az elvesztett hitek, a fennhéjázás és a nyomorúság, a régi helyét átvevő új és újabb törvény – és ami mindegyiken kívül rekedt. Itt született, de ma már nem érez ragaszkodást kamaszkora rajongott városa iránt. Amit valaha vonzónak talált benne, az megfogyatkozott, ami taszítja, az évről évre szaporodik, bár meglehet, vallja be magának, nemcsak a várossal van baj, ő vesztette el a szerepét ebben a színjátékban, neki csúszott ki a kezéből a folytonosság fonala, az ő érzékenysége fásult el a mindennapi képtelenségeken, a jóváhagyott megoldatlanságon, a majd csak lesz valahogy állandósult ideiglenességén. És ő lett elutasítóbb minden változással szemben, miközben épp saját életének a változatlansága az, ami leginkább nyomasztja. Jólesik leülnie egy padra a folyóparti hársak alatt, kellemesen érinti a látvány évszakonkénti ismétlődődése – ugyanakkor halálosan unja azt a valakit, aki eltelik ezzel a látvánnyal és a látványtól eltelten újra s újra elhiteti magával, hogy úgy általában mégis rendjén vannak a dolgok a világban. Pedig nem, nincsenek rendben a dolgok, botrányosan nincsenek, és mind között az ő élete az, amelyik a legkevésbé tekinthető rendjén valónak.
Pályázatát sikeresnek ítélték, akár már készülődhet is a hosszú távollétre – kapta meg a bizalmas szóbeli értesítést a döntnökök egyikétől. Felvillanyozódott, hozzáfogott, hogy valamennyire lezárja folyó életét, befejezett egy cikket, lektori véleményt írt a hosszabb ideje nála lévő monográfiáról, táskába tette félig sem kész regénye kéziratát, rossz fogát kihúzatta, akváriumát elajándékozta, a nővel, akinek eddig sem engedte meg, hogy a nála-alvások okán hozzá költözzön, megérttette, hogy voltaképp el sem kezdődött az, aminek most vége szakad. Aztán várt, előbb izgatottan, majd a várakozásba egyre inkább belefásulva. Amikor a papíros megérkezett, már csettinteni sem tudott. Rég becsomagolt bőröndjével úgy indult a reptérre, mintha csak kenyérért menne a sarokra. Pedig azelőtt ünnepélyes távozást, sóhajtó körbetekintésBalla D. Károlyt, jelentőségteljes ajtózárást képzelt el, most meg csomagjai mellé odafogta a szemeteszsákot, hogy a lépcsőház előtt a konténerbe dobhassa. Akkor azt hitte, a felcsapó bűz már hiába emlékezteti arra, melyik világhoz is tartozik igazából.
Balla D. Károly: Tejmozi
Magvető Könyvkiadó, 2011
