Balla D. Károly
A hasztalan keresett bizonyosság
Részlet a Tejmozi című regény munkaszövegéből.
Megjelent: Csillagszálló folyóirat, 2015/4. december
Anyám halála után nem találtam a helyem. Állandó kényszerképzetemmé vált, hogy elmulasztottam valamilyen kötelességem teljesítését. Ez az érzés idegessé, kapkodóvá tett, semmire sem tudtam eléggé odafigyelni. Kisebb napi feladatokat tűztem magam elé, ezekkel úgy-ahogy boldogultam, de nagy kutatómunkámhoz hetekig nem voltam képes visszatérni. Pedig, mint valami kielégíthetetlen nőstény, úgy várt rám sóváran a hatalmassá duzzasztott nyelvi korpusz, és mint falánk kis fenevadak, úgy lesték jöttömet a jórészt már algoritmusba írt nyelvi struktúrák.
A temetés után a húgommal nem éppen a legnagyobb harmóniában váltunk el, egyfajta kimondatlan kölcsönös szemrehányás fészkelődött közénk, én kicsit nehezteltem rá, amiért utazásainak rossz időzítése miatt végül is épp a legnehezebb hetekben nem lehetett velünk, nem oszthatta meg velem a terheket, nem is annyira a fizikaiakat, anyám ellátása bár állandó készültségi állapotban tartott, és minden időmet-erőmet lekötötte, de közel sem nyomasztott annyira, mint a helyzet lelki elviselése. Pedig nem mondhatnám, hogy anyám ne lett volna jó beteg, türelemmel és megadással fogadta mind az egyre romló helyzetét, mind az én egyre több dologra kénytelenül kiterjedő gondoskodásomat, mégis egyfajta állandó légszomjat éreztem mellette, és bár nem voltak különleges igényei, leginkább csak az, minél többet legyek vele, ám együttléteink során olyan viszonyt alakított ki közöttünk, amelyben, miközben ő napról napra fogyott, én éreztem egyre súlytalanabbnak magamat, úgy tetszett, őhozzá áramlik át életemnek, személyiségemnek mind nagyobb hányada. Én etetem, én itatom, jószerével én tartom életben – de mégis, mintha fordítva lenne, én élnék őáltala, az ő révén. Mintha nem én nyitnám meg időnként számára az oxigénpárna gumicsövének a szorítóját, hanem éppen hogy ő biztosítaná számomra az életfeltételeket. Ez volt az a teher, amelyben nem osztozott velem a húgom, és bár tudtam, nem rajta múlott, mégis volt bennem kevéske szemrehányás, mint ahogy benne is ugyanezért munkált valami hasonló, fájt neki, amiért kényszerűen kimaradt a legbensőségesebb pillanatokból, anya és gyermek meghitt kapcsolatából; szinte úgy éreztem, féltékeny rám, amiért én voltam anyánk mellett az utolsó napjaiban, a legszívbemarkolóbb helyzetekben, s mintha kisajátítottam volna ezzel anyánk haldoklását – pedig éppen hogy megosztani szerettem volna.
A temetés harmadnapján aztán húgom elutazott, és én két év kényszerű szünet után immár véglegesen visszaköltözhettem a saját kis lakásomba. Növényeim kíváncsian fordították felém leveleiket, a halaim az akváriumban örömtáncot jártak, és én azt hittem, végre elkezdhetem a magam életét élni, nem vagyok senkinek a függeléke, nem kell máshoz igazítanom az életritmusomat, nem tartozom sem beszámolási kötelezettséggel, sem gondoskodással senkinek, nem kell többé alakoskodnom, játszanom a jó fiút, s magamban fortyogva írással kompenzálni megalkuvásaimat.
Első teendőim közé tartozott, hogy a soha el nem készülendő anyaregény fejezeteit megsemmisítettem, de amilyen könnyű volt a szövegállományokat törölni, olyan nehezen ment az alkotás gyötrő emlékének az eltávolítása, folyton és újra visszaidéződtek az álságos alkalmak, amikor egyik felét éltem, másik felét írtam az igazságnak, az egyik térfélen kedélyeskedve szolgáltam anyámat, a másikon gonoszkodva írtam a rovására vélt és valós bűneit, amelyeket ellenem követett el azzal, hogy kisajátított.
Amíg anyám regényét írtam, mindvégig abban az illúzióban ringattam magam, hogy e kettősséggel egyenesben tarthatom magam, kimosakodhatom a kétszeres farizeusságból, holott dehogy, mindkét magatartás megülte a lelkemet, és most a szolgálat és az írás kettős szorításából hiába szabadultam, képmutatásom emléke újra és újra megkísértett, ahányszor dolgozni akartam, vagy ahányszor anyám alakja felidéződött előttem – és ez utóbbi egyre gyakrabban megtörtént.
Kerestem régi fogódzóimat, de minden mindennel összekeveredett bennem. Úgy érzem magam, mintha árnyék lennék, mint akinek nincs önálló létezése, csak követni tud, csak utánozni. Mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb tükröződése. Nem voltam képes választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy miért én vagyok én, pontosabban, hogy az éntudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok. Vajon hogy talált rám, hogy választott ki engem a saját énem? Vajon én magam, mint önállóan létező, és az ezt a létezőt meghatározó éntudatom mindig is egyek voltak s maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos, azt egyre inkább érteni véltem: egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem énként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az éntudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!
Lehetek-e bizonyos ezután magamban, kilétemben, milétemben, lehetek-e ezután elsőhalott anyám árvája, remeteéletű apám fia, lehetek-e hivatott nyelvész, szigorú tanár, kedves kolléga, erős férfi, lehetek-e a mindig intellektuális élményt nyújtó hazai táj szerelmese? Avagy annak kell lennem, aki mindig a meghatározottságok ellenében értelmezi magát, aki kibújik az azonosítások alól, aki menekül a definiálhatatlanba?
Anyám halála után azt kellett felfedeznem, hogy énemnek a képzetes, ám a maga módján mégis valódibb, belőlem kiszakadt része, amelynek én csak halvány árnyéka vagyok, fölém kerekedik; vagyis az a másik, a követett, a leképezett, az utánzott én, akit élni nem tudtam, csak életemmel nyomába szegődni, nos, az egyre gyarapodni, gazdagodni látszott, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett. Érdeklődésem egyre inkább beszűkült, igényeim apadóban voltak, kreativitásom alábbhagyott, merész vágyaim már csak pislákoltak; és mindaz, ami az évek során kiürült belőlem, most, úgy éreztem, énem képzetes részébe sűrűsödött.
Hovatovább kialakult az a benyomásom, talán már nincs is önálló létezésem, cselekedeteim összessége nem egyéb, mint elkeseredett igyekezet, hogy lépést tartsak igazibb, kiválóbb, érdemesebb önmagammal, ám a távolság csak nőttön-nőtt köztünk, s el fog jönni a pillanat, amikor már utánozni sem leszek képes, követni sem, el fog előlem tűnni a távolban.
Hosszú idő után ekkor látogattam meg először apámat isten háta mögötti öreg faházában, hogy aztán nagyjából évszakonként egyszer megforduljak nála mindaddig, amíg vendégtanári kinevezésem meg nem érkezik, és én menekülési útvonaltervvel a fejemben ki nem szakadhatok anyám emlékének és apám jelenvalóságának kettős gravitációjából, ki nem szakadhatok a szülőföld szerelmesen fojtogató öleléséből. Soha nem láttam még a domboldalt ilyen nyomasztóan gyönyörűnek, soha nem csobogott a folyó ilyen gyilkos kedvességgel, és a hajnali rét fölötti, madárdallal súlyosbított édeni harmóniát sem azelőtt, sem később nem találtam ennyire őrjítőnek.
Látogattam apámat, vártam a kinevezést, és eléggé elkeseredett voltam ahhoz, hogy ne merjem előrelátni: az Északi-tenger öblére néző vendégtanári szobám ablakában állva sokszoros erővel tör rám minden nyomasztó emlék, és ott, a távoli idegenben kell megroppannom az alatt a teher alatt, amelyet az otthon bensőséges ridegsége aggatott rám apránként. Nem, nem a kötelesség és felelősség homokzsákjai nehezedtek rám. Azokat elbírtam volna. Amitől megrogytam, kövek voltak. A hasztalan keresett bizonyosság élesen csillámló ércei.
Részlet a Tejmozi című regény munkaszövegéből
A második estén hősöm apjának nem sok szava volt a fiához. Ültek ugyanannál az asztalnál, ahol előzőleg a nagy lakmározás és még nagyobb sakk-küzdelmek folytak, nem szólva a jelentős mennyiségben elfogyott borról. Most egészen más hangulat ülte meg a szobát, talán az eszük is másfele járt: nem egymást fürkészték, nem egymást kóstolgatták; gondolataikkal messzebbre, távolabbi időkbe és tájakra kalandoztak.
Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.
Balla D. Károly Tejmozi című könyvéről
A dunaújvárosi József Attila Könyvtár így ajánlja a Tejmozit:
A megbocsátás gesztusa
Balla D. Károly: Tejmozi
Félméternyi magasságot is elér az utóbbi idők magyar aparegényeiből egymásra tornyozott könyvtorony – Esterházy Harmonia Cælestise nyitotta az évezredet a trendnek vagy legalábbis tendenciának érzékelt sajátos „műfajú” apapótló regények sorát, amit aztán maga fejelt meg két évvel később a Javított kiadás által.
Balla D. Károly: Tejmozi - Egy felnőtt, lelkileg azonban nem teljesen kiforrott, családjától, főként az anyjától sokáig függő férfi szembesíti magát a múltjával - a szülők halála után.
Mi a viszonyunk apánkhoz, akár élő, akár holt? Megbocsáthatunk-e valaha a szüleinknek, és ha igen, hogyan? Mi a viszonya az életnek a halálhoz, és nekünk mi közünk hozzájuk? Mi a teendő nagy szövegkorpuszokkal, ha már egyszer összehordtuk őket? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Balla D. Károly új könyvében. De hogy mi kapunk-e a fenti kérdésekre válaszokat, vagy csak a szokásos válaszokra fogunk újabb kérdéseket kapni, már más lapra tartozik.
Balla D. Károly: Tejmozi. Különös, finomra csiszolt, sajátos hangulatú, többrétegű regény, bár a műfaji megjelölés nem fedi pontosan a valóságot, néha ugyanis az volt az érzésem, hogy verset olvasok vagy zenét hallgatok. Az elválások és az egymásra találások könyve. Apa-regény, anya-regény, testvér regény, ön-regény.
„Létezik az őszinteségnek olyan mélysége, amely az őszinteséggyakorlóban is visszatetszést kelt” – és létezik olyan regényvezetési bravúr, amely a kudarc konstatálásával teremti meg a sikerülést. A regény „sikerülését”, olyan többfenekű, távlatos, őszintehatású őszinteség-gyakorlást rajtunk, olvasókon, amely látszatra szinte akarata ellenére teremti a történet mégiscsak-megvalósulását. Regényt írni nagyjából lehetetlen, gondolja a regényíró regényeket író hőse: „gondolja a hősöm” – így írja le Balla D. Károly; ez a birtoklás, ez a sokszorozott narratíva látszatra távolító – akár önmentő – gesztus, valójában az őszinteség, az önfeltárás hitelesítő eszköze. Regényt írni nagyjából lehetetlen, de ez a regényíró hős a maga töredékes-zavarodott módján elénk rakja az aparegényt csakúgy, ahogy az anyaregényt – s közte a maga értetlen módján saját tükrébe néz.
A Tejmozinak nemrég volt az online könyvbemutatója és „sajátegerű virtuális dedikálása". Videóüzenetében Závada Pál mondja önről, hogy több blogja van, mint virágládája a feleségének, Berniczky Évának. 
BESZÉLGETÉS BALLA D. KÁROLLYAL TEJMOZI CÍMŰ ÚJ KÖNYVÉRŐL
Balla D. Károly ungvári költő, író „igen tág dimenziókat nyitó” irodalmi kalandjáról mesél
Valahol az irracionális bűntudat és a kényszerítő szabadságvágy között kóvályog a főszereplő férfi a regény tereiben, hol mint eltévedt gyerek, hol mint anyja mellett virrasztó mártír vagy apja után kullogó tanú, hogy végül összegzésül az emlékeiben bolyongjon, megírva valahol az Északi-tenger mellett a regényt – amit mi olvasunk.
Két regény, két világ, két szülő, két testvér, két idő. Kétségek közt vergődünk, ó kárhozat. És korántsem biztos, hogy ami kizökkent, a fiú született helyretolni azt. Úgy látszik, a havazáson kívül itt már nemigen bízhatunk semmiben. Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja (azt nem ismerjük, arról csak sejtéseink vannak, bár a kettő nyilvánvalóan nem független egymástól). Két világ: a fiú világa a modernitás racionális világossága, mely ugyanakkor bizonytalanságban tart és szorongást eredményez, az apa világa pedig a premodern homályossághoz fordul vissza, melyen keresztül az isten adta fény mégis elvakítani képes a földi halandót, és az ember bizonyossághoz juthat, megnyugvást találhat („Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól!” – kiált fel a fiú – 83.). Két szülő: az első látszat ellenére mindkét szülő uralja hősünk életútját, az apa eltaszítja magától, ámde mégis fogva tartja (szellemileg is, lelkileg is egyre inkább), az anya formailag túlzottan szereti, valójában azonban „majomszeretete” „szekatúrába” torkollik, a drága jó mama nem hagyja élni gyerekeit, akik természetesen menekülni próbálnak előle, ahogyan apjuk is nyilván nem véletlenül hagyja el feleségét. Két testvér: ők két lehetséges menekülési stratégiát testesítenek meg, mindkettő nyelvész, de ég és föld a különbség köztük, szakmailag is, egyébként is, végül a fiú marad minden próbálkozása ellenére a rákbeteg, haldokló anya mellett, s meglepően a lánynak sikerül Kanadába elhúznia, a fiú nem akar megnősülni, a lány férjhez megy, a fiú tűnik a pályáján sikertelennek, a lány sikeresnek, habár ez azért bonyolultabb. Két idő, mert ütközik az apa „heideggeri saját ideje”(173.), a folytonosságé – a fiú idejével, mely az „alárendelt szaggatottságé”.
