Az első nyilvános megszólalásom a Tejmozi-regényről: 2008. jún. 18: interjú a Terasz.hu portálon:
...alig néhány nappal ezelőtt vettem egy mély lélegzetet és nekiláttam évek óta dédelgetett regényemnek. A történet kerete vagy négy éve megvan, három novellát is írtam már belőle, alig is lenne más hátra, mint a már kész szövegeket egybedolgozni és a közöttük maradt üres teret kitölteni szöveggel. Igen ám, de ezek az üres terek túlságosan is nagyok és szinte fenyegetően tátongóak, a novellaszövegek pedig egymástól szemléletükben, szerkezetükben, talán stílusukban is erősen eltérőek. Új struktúrára, új koncepcióra lenne szükség. Előbb ezt kellene létrehozni, aztán megírni a történet hiányzó részeit. Na ez az, ami miatt évekig csak babusgattam magamban a regénytervet, de jottányit sem jutottam előbbre a megírásában. Most, hogy végre nekiültem, azt is egy súlyos kompromisszumnak köszönhetem. Alkut kötöttem magammal: lemondtam a koncepcióról, és elkezdtem írni a szöveget, bízva abban, hogy utóbbi majd megteremti az előbbit. Korábbi két regényemmel szemben amúgy is felmerült, hogy túlszerkesztettek, túlkonstruáltak, hogy éppen a koncepció öli meg a történetet – hát akkor itt most nem lesz kérem semmiféle eltervezett alkotói szemléletrendszer, semmi előre kifundált szerkezet, a szándék és az eltökéltség nem telepszik rá a cselekményre, hanem csak elkezd folyni a szöveg, egyik mondat hívja a másikat, egymásból következnek a dolgok, és nem a szent koncepcióból.
Állítólag más írók leginkább így hoznak létre regényeket. Ideje utánajárnom, igaz lehet-e.
A következő beszámolót blogomban tettem közzé 2008. szeptember 3-án:
Íródik, írogatódik a regényem. Lassan, de bizonytalanul. Elég sajátos módszerét választottam a szövegalkotásnak, lényege a következő. Két korábbi novellám szövegét elhelyeztem az elképzelt, megírni remélt regény belsejébe. Egyszersmind fel is daraboltam és szétszórtam a szövegegészeket az üres regénytérben. Voltaképp a darabok között nyitott tátongó résekbe írom az új fragmentumokat. Ennél persze bonyolultabb a dolog, mert a régi és a szaporodó új részeket állandóan cserélgetem, helyezgetem, vizsgálgatva, mi hová illik jobban. Egy-egy újrarendezés után aztán javítgatok az illesztékeken, a kisebb-nagyobb fejezetek új előzéket és új véget kapnak, aztán mégsem találom jónak a sorrendet, felborítok és újrarendezek mindent.
Még soha nem dolgoztam így, ennyire eltávolodva a lineáris szövegépítkezéstől. A "résekbe írt szöveg" metódusát már alkalmaztam nem egyszer, legjellemzőbben éppen az alapul szolgáló egyik novella esetében, de ott folyamatosan, ponttól pontig haladtam, míg itt le-fel, előre-hátra ugrálok a szövegtesten. Magam is kíváncsi vagyok, mire megyek ezzel a módszerrel.
De őszintén szólva nem ezzel van gondom, nem emiatt megy lassan a munka. Hanem azért, mert az alapszövegeim túlságosan is tömörek, igen gondosan kimunkáltak, és ezeket semmiképpen nem szeretném felhigítani laza történetmondással, hanem igyekszem megtartani az eredeti novellák esszéisztikus, kicsit filozófikus jellegét: sőt, ha lehet, még sűrűbb szövésű, még alaposabban megformált textusokat szeretnék létrehozni, ilyen szövegek révén próbálnám előbbre vinni a cselekményt, elmondani hősöm történetét - és ez bizony nem könnyű. Ahogy azt korábban már megállapítottam: vagy jobban kellene tudnom írni, vagy a magammal szemben támasztott igényeket kellene lejjebb szállítanom.
Blogbejegyzés, 2008. február 2.:
Miután nemrégiben megtudtam azt, hogy két eddig megjelent regényem voltaképp nem egyéb, mint a komplex létezés elvi megalapozásai és ennek az elvnek szöveg-gyakorlati megvalósítá- sai, továbbá azt, hogy az Élted volt regénye és a Szembesülés igen számos helyen egybeszövődik (no jó, ehhez persze én szolgáltattam épp elég argumentumot) - ennekutána most igen felbátorodtam és jelenleg íródó harmadik regényemmel semmiképpen nem szeretnék ezen állításokra rácáfolni, megengedtem hát a szövegemnek, hogy maga is a komplex létezés kifeszített húrjai felé nyújtogassa indáit, s maga is egybeszövődjön előző két regényemmel. Elvégre ha már ilyesmit írtak róla, az író igyekezzen felzárkózni a róla írtakhoz. Nem de?
Egyébiránt kisebb-nagyobb hanyagolások után újra elég jól haladok a munkámmal, a létrehozott szövegtest terjedelme meghaladta a 180.000 karaktert. A regény megírtsági állapotát kb. 75 %-osnak mondanám (leszámítva az utómunkákat). Persze nagy magabiztosságomba rengeteg kétely is vegyül, de ezekről talán majd legközelebb, most beérem a kérkedéssel.
Blogbejegyzés, 2009. március 6.:
Korábban ígértem, hogy beszámolok a regényírás közbeni kételyeimről. Most, hogy elég közel állok a befejezéshez (a kézirat meghaladta a 200 ezer karaktert, ez kb. 90 %-a a tervezett terjedelemnek), egyre jobban látok néhány hiányosságot. A legelső az, hogy - nem hanyagságból, hanem előre eltökélt szándékkal - nem döntöttem el, milyen írói szemszögből láttatom a történéseket és helyzeteket.
Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy bár a szöveg javát hősöm egyes szám első személyű emlékezései teszik ki, időnként (amikor ezt az írási folyamat megkívánta) ezt mégis megszakítják a személytelen és mindent tudó narrátor magyarázatai. Ugyanakkor én magam - mint író - színtén egyfolytában "jelen vagyok", én vagyok az, aki oldalakon át idézem "hősöm" vagy "hősöm apja" gondolatait. Minderre ráadásul a hősöm gyakorta maga is az apját idézi, létrehozva a kettős idézést. És hogy az egész még bonyolultabb legyen: a hősöm maga is regényt ír, és én álnok módon megengedem, hogy ebben a funciójában olykor összemosódjon énvelem.
Így aztán - és mondom, ez szándékosan történik így - nem lehet pontosan tudni, mit kinek a szemével láttatok. Amikor például hősömet idézem, akkor azok valóban az ő mondatai-e vagy pedig (és ez a valószínűbb!), ezek azok a mondatok, amelyeket én, mint a szövegben jelen lévő író, a szájába adok azzal a céllal, hogy regényemben elmondja őket. Vagy amikor például hősöm az apja halál-monológját idézi fel, akkor nem tisztázható teljes biztonsággal, hogy ezek vajon valóban a papa szavai és gondolatai-e, vagy a fiúé, aki ekként reprodukálja őket emlékei alapján, netán mégis inkább az enyémek, az íróé, aki elmeséli, mi is olvasható regénye adott pontján. Merthogy az egész szöveggel azt a játékot játszom, hogy úgy teszek, mintha elmondanám az olvasónak, mi is történik, mi is olvasható a regényemben. Az a regény, hogy elmesélek egy regényt.
És itt jönnek a kételyek. Vajon az, amit - a nézőpont eldöntetlenségét és az efféle írói jelenlétet - én szándékos alkotói fogásnak gondolok, és úgy vélem, elevenné, izgalmassá, változatossá teheti a szöveget, az vajon nem nehezíti-e az olvasást? Segítem vagy hátráltatom-e a befogadói processzust a sokszempontúsággal, könnyíti-e a bonyolult viszonyok megértését az én írói jelenlétem, avagy inkább nyomasztólag hat?
Meglehet, célszerűbb lett volna vagy én-regényként, vagy narratív regényként megírni a történetet; de az engem bizonyosan kevésbé szórakoztatott volna, mert akkor nem élvezhettem volna ezt a legalább hármas szerepet: a hősöm én-regénye, az én narratív regényem, és az én én-regényem, amelyben regényemről mesélek.
A nagy kérdés az tehát, hogy a magam élvezete, a magam játéka és a megszokott formák megbontása iránti vonzalmam kedvéért nem áldoztam-e fel magát a regényt, s önző módom nem újra én voltam-e fontosabb magamnak írás közben, semmint az egyébként nagyra becsült olvasó.
Blogbejegyzés, 2009. április 17.:
Március eleje óta hetente egyszer befejezem a regényemet. Mindig úgy érzem, készen van. Ilyenkor pihentetem pár napig, mielőtt az utolsó simításokra rászánnám magam. Aztán olvasni kezdem az elejétől, de nemcsak javítok, hanem menet közben egyfelől spontán módon bele-beleírok, másfelől rájövök, hogy még egy ilyen vagy olyan részlet hiányzik. Egy-két nap alatt elkészülök ezekkel is - na most már tényleg készen van. Pihentetés, újraolvasás - és megint beleírok, és megint hiányérzetem támad. De most ezúttal talán már tényleg befejeztem: a megfelelő helyre ma még beiktattam a komplex létezésről szóló újabb fejtegetésemet (már csak emiatt is), és egy hosszabb időre lezártam a 242 ezer karaktert számláló kéziratot.
Egy teljes év pihentetés után 2010 tavaszán számolok be arról, hogy ideje kiadót keresni regényemnek. De őszig még vártam ezzel...
_____________________
