Balla D. Károly: Tejmozi
- az UNGPARTY része - bloggazda: Balla D. Károly - REGÉNY / KÖNYV - Könyv és internet - Balládium - BDK internetes jelenléte - weBirodalom - -

Az utána előtt (részlet)

2011.10.09. :: BDK

Hallgattam Bartók muzsikáját és kissé tisztelettelenül azt kellett megállapítanom, hogy gondolkodni felőle jobb, semmint hallgatni, s hogy voltaképp csak addig nehéz befogadni, ameddig szól. Az igazi élmény nem akkor ér, amikor fülünkkel érzékeljük, hanem később, amikor felidézzük azt, amit hallgatása közben éreztünk.

Balla D. Károly

Az utána előtt

Részlet a Tejmozi c. regényből (Magvető Kiadó, 2011)

Levetkőztünk, meztelenül mentünk át a pici faépületbe. A kályhán és az egymás alá épített két fapadon kívül nem is igen volt egyéb benne, apám, miután kis dézsából vizet locsolt a forró kőlapra és a helyiség megtelt illatos párával, azonnal felkapaszkodott a felső priccsre, elnyújtózkodott, én ugyanezt tettem az alulsón. Azt hittem, most is végig hallgatni fog, de váratlanul megkérdezte, hogy szeretem-e Sztravinszkijt. Zavarba jöttem, nem ismerem eléggé, mondtam mentegetőzve. Akkor most bepótolhatsz egy keveset, dünnyögte. Csak nem itt is van egy lemezjátszója, kezdtem volna csodálkozni, de a vártnál is jobban meglepődtem, amikor anélkül, hogy apám akár csak megmozdult volna, szólni kezdett a zene két rejtett hangszóróból. Nyilván ide is vezetett huzalt a zenetoronytól, amelyet most előre beprogramozott – alighanem el akart kápráztatni leleményességével, azzal, hogy lám, ide is magával tudja hozni kedvenceit; irigyeljem érte. Hát ez nem éppen meditációs muzsika, jegyeztem meg pár perc múlva akadékoskodva, így kívánván érezhető elégedettségét kicsit megtépázni. Nem bizony, csattant fel, és lázas fejtegetésbe kezdett. Ez a zene nem ernyeszti, hanem pezsdíti az elmét, kisöpör belőle minden ócskaságot. Ahogy a test izzadja ki a fáradt sókat, úgy távoznak lelkedből a kisült érzések, elmédből az elgyötört gondolatok. Nem ismerek ennél vérbőbb, életerősebb és őszintébb hangzást, mondta már-már gyermeki ujjongással. Még a legnagyobb klasszikusoknál is érzem a gondos megkomponáltságot, olykor szinte a kimódoltságot, a manírt, míg ez itt magától értetődően közvetlen, szinte közvetítetlen, csak ömlik, fortyog, táncol, él és mozog. Benned él és benned játszik, nem külső kegyelem részesít benne, nem kívülről kapod, nem befogadod, hanem egyenesen benned szólal meg. Mintha nem is mesterséges képződmény lenne, hanem valami elevenen született nagyszerűség, amely mindig is itt lakozott a bensődben, és most kicsit csodálkozol, hogy eddig nem találkoztál vele.

Apám újra és újra el tudott ámítani lelkes megállapításainak a szemléletességével. E percben az általa mondottak számomra sokkal plasztikusabban jelenítették meg Sztravinszkij muzsikáját, semmint az, amit belőle a rejtett hangszórókból hallottam. Legutóbb egy ajándékba kapott CD-vel jártam hasonlóan. Hallgattam Bartók muzsikáját és kissé tisztelettelenül azt kellett megállapítanom, hogy gondolkodni felőle jobb, semmint hallgatni, s hogy voltaképp csak addig nehéz befogadni, ameddig szól. Az igazi élmény nem akkor ér, amikor fülünkkel érzékeljük, hanem később, amikor felidézzük azt, amit hallgatása közben éreztünk. Sőt, tele vagyunk egy lehetséges újabb meghallgatás előtti izgatott várakozással, alig várjuk, hogy elkezdhessük elölről, ám amint erre sort kerítünk, idő teltével már inkább azt várjuk, hogy utána legyünk, mert utána lenni jó igazán, ezt azonban csak azzal válthatjuk ki, ha teljes odafigyelésünkkel és kihegyezett érzékenységünkkel átéltük azt, ami az utána előtt volt.

Tűnődtem, megosszam-e ezt a megfigyelésemet és okoskodásomat apámmal, végül mégis egészen másra kérdeztem rá.

És Bach? Tegnap egész este azt hallgattuk, nem? Hja, a Goldberg-variációk!, rikkantotta a felső priccsen olyan kitörő lelkesedéssel, hogy belerázkódott a kis faépítmény. Amióta megszereztem Glenn Gould előadásában, nem is igazán akaródzik mást hallgatni, ez szól egész nap, folytatta tárgyilagosan, egyszersmind megfeledkezve arról, hogy fél perccel ezelőtt még egyéb valamiről áradozott, és hogy most is éppen egészen másfajta muzsikát élvezünk. Ha soha többé semmi mást nem hallgathatnék életemben, csak ezeket a Goldbergnek ajánlott változatokat, akkor sem lennék boldogtalan, mondta felsóhajtva. Kimeríthetetlen remekmű. Végtelen a gazdagsága. Mindössze egyetlen téma és csupán harminc variáció, alig egy óra az egész, de bele van zsúfolva a mindenség. Olyan, mint a Nagy Bumm előtti anyag. Ha tágulni kezdene, felölelné az emberiség teljes zeneirodalmát. Hallgatod, és úgy érzed, mintha meglested volna az Úristent, amikor éppen megteremti a muzsikát.

Furcsa érvelés, állapítottam meg magamban, egyazon gondolatsorban az ősrobbanás és az isteni teremtés. Szokatlan maga a szituáció is: a nyugalom és béke helyszínén nyugtalanító és békétlen Sztravinszkij-szvitek szólnak, miközben a teizmust alapvetően elvető apám a mennyei Bach-műről áradozik, eljutva a végkövetkeztetésig, hogy Bach zenéje nem egyéb, mint isten létezésének talán egyetlen bizonyítéka. De megszokhattam már apám csapongásait, ha nem emlékeztem volna régebbi és ritkaságszámba menő beszélgetéseinkre, tegnap este bőséges ízelítőt adott belőlük. Hagytam, hadd áradozzon most már a barokk mesterről, s vártam, ha végére jut, újra megszólalhassak. Rákérdeztem volna még Csajkovszkijra (nehéz is lenne három ennyire különböző komponistát egy lapon említeni), akit kamasz korom éveiben hallgatott egyfolytában, unos-untalan. Vajon miként vélekedik most az orosz mesterről, akinek a muzsikáját én a tudatommal már kissé édeskésnek találom, de érzékeimet változatlanul izgalomba hozza? Ám kíváncsiságom kielégítetlen maradt: váratlanul elnyomott az álom.

Testem előbb lassan inogni kezdett valamilyen ismeretlen mélység felett, mígnem az egyre nagyobb kilengések lehetetlenné tették, hogy egyensúlyomat megtartsam, így hát aláhullottam a szakadékba, de érdekes módon nem tehetetlenül estem, hanem úgy, mint aki tudatában van annak, hogy most valami örömteliben vesz részt; mondhatni: aktívan estem, teljes mivoltomban átéltem a zuhanás nagyszerűségét. Azzal osztoztam a gravitáció hatalmasságában, hogy a szabadesés tevőleges és tudatos résztvevőjévé váltam, nem egyszerűen elszenvedtem a természet törvényeit, nem csupán alávetettem magamat a tömegvonzásnak, hanem egyetértőleg és a tőlem telhető igyekezettel és odaadással cselekedtem az aláhullást; koncentráltam rá. Egész életerőmmel estem, nagy iparkodásomban még arról is megfeledkezve, amit pedig korábban erősen eltökéltem, hogy zuhantamban majd azt fogom felidézni, miként hemzsegtek meztelen talpam alatt a férgek, amikor egy oszló kutyatetembe a folyóparton gyerekkoromban mezítláb óvatlanul beleléptem.


Megjelent: Káfé Főnix, 2011. okt.7

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény részlet

A bejegyzés trackback címe:

https://tejmozi.blog.hu/api/trackback/id/tr713289835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.