Balla D. Károly: Tejmozi
- az UNGPARTY része - bloggazda: Balla D. Károly - REGÉNY / KÖNYV - Könyv és internet - Balládium - BDK internetes jelenléte - weBirodalom - -

Olvasói vélemények

2011.12.02. :: BDK

Blogokon, magánoldalakon közreadott (olvasói, olykor részben szakai) vélemények (a forráshelyről betűhíven átvett szövegek).

Stummer Krisztián blogja - Jelentések Oranból:

2012. április 8., vasárnap

A kiömlött tej önkénye

Balla D. Károly: Tejmozi

A családregény műfaja nem új keletű a magyar irodalomban. Az újdonság azonban nem ragaszkodik a műfaji megkötésekhez, viszont leírni olyasmit, amit még senki, nem könnyű. A még ki nem mondott szavakat keresi elszántan Balla D. Károly Tejmozi című regényének hőse is. A mű nem e megtalált szavakról, hanem ezek kétségbeesett kutatásáról szól. Lehet-e újat mondani az irodalomban? Lehetséges-e mást mondani az elbeszélőnek a családon belül, akkor, mikor erről a családról akar mesélni? Egyáltalán meg lehet találni az új kifejezéseket, vagy csupán a szülők gondosan kiejtett szavait gügyögi vissza, mint a beszélni tanuló csecsemő?
Az olvasó olyan nehezen tudja megfogni Balla regényét. A családregény műfajának ismételgetése csupán egy apró segítség, ami korántsem kielégítő. A hős ugyanis emlékezni próbál, semmint leírni a megtalált emlékeket. Az emlékezés regénye talán? Ám akkor mit kezdünk az apa és anyaképek vázlataival? Mert vázlatokról van itt szó, s nem kész festményekről. A félkész művek megvannak, ám az elbeszélő hiába erőlködik, nem tudja befejezni őket. Az apa arca beleolvad abba a mitikus tájba, ahová önként száműzte magát. Egy lesz az évszakok ismétlésével, s ebben a körforgásban a szemlélő hős, a Fiú csupán az elmosódott árnyakat látja, amelyben az apa szégyenlős vonásai néha-néha feltűnnek. Az apa a fiú egyetlen „Én-építő” tettének a lehetőségét is elragadta, a kivonulást. Nem a fiú vonult ki, hanem a „tékozló apa”. Az elszakadás réven tudta volna az elbeszélő körülírni saját határait, így lejegyezni azt a viszonyt is, amely közöttük fennáll. Az apa kegyetlenségének árnyékában azonban csak a határok elmosódását tudja felmutatni, amelyben az önmagát homályosan látó Én riadtan kapkod saját végtagjai után, amelyek valaki más nagyobb ujjaival gabalyodtak össze.
Megnyugvás az anyáról készített vázlatokban sem lehetséges. Még az apa lassan feloldódik az őt körülvevő tájban, addig az anya teste úgy „fogy el” a szövegben, mint Kafka éhezőművésze. A méhrákban szenvedő kopasz, szinte csecsemővé visszavedlett anya a halálos ágyon meséli el fiának gyermekkora történetét. Így az Én azon pontja is végleg bepiszkolódik, amelyben önmaga tisztaságát fedezhette volna fel, hogy aztán abból kibonthassa saját valóját. Az anya által felvázolt gyermekkor története megsemmisíti a saját emlékezés lehetőségét. A gyermekkor képei az anya kisajátított emlékei. Ebben a szülők (öntudatlan) kegyetlensége: az emlékezni akaró hős a homályos, vagy épp teljesen sötét képeit a fikció erejével egészíthetné ki, ám az emlékek mások általi megidézése a saját „teremtést” fojtják végleg el. Kegyetlen belenyúlni a tiszta emlékek képeibe, hiszen ezzel a gyermek élete sajátítódik ki, s záródik el véglegesen a kutató Én elől.
Az elbeszélő én egy sajátnak hitt nyelv alapjaira fektette ezt az ellopott életet. Az emlékezés ebben a sajátnak hitt nyelvben való megrendülés. Hiszen hogyan is lenne lehetséges egy új szót kimondani, ha már a gyermekkor felidézése is az apa és az anya nyelvén lehetséges. „…ez az egész matematikai modellezés, amire az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve.” A már megtaláltnak vált makulátlan szavak homályba vesznek. Az elbeszélő nem attól retten meg, hogy elveszett hangja, hiszen azt nagyon is jól hallja. Szorongást az a felismerés vált ki, hogy e magabiztos hang mindig is csupán idézeteket mormolt maga elé, semmint új szavakat. A gyermekkor halandzsanyelve, a Hábu-Ábu nyelv is az anya szótára, semmint az Én fantáziája szerint építkezik.  A képzeletben, az alkotás eszközeinek otthont adó láthatatlan halmazban reménytelenül összekeverednek a saját és a mások szavai, így az Én kénytelen a tiszta szavakat kibogozni, nem pedig magabiztosan használni őket. Az új szavakat, amelyekből egy regény összeállhat, nem visszaadni, hanem kutatni kell. Erről szól Balla elbeszélőjének története. Nem vallomás, hanem a vallomás utáni elkeseredett áhítat kifejeződése. „Új szavakra és új szintagmákra lenne szüksége, nem létező igeidőkre, soha nem próbált modalitásokra, semmilyen ismeretre nem hasonlító paradigmasorokra.” Azonban ha az új létrehozása homályba vész, s ha az elbeszélő szerint regényt csakis eddig még le nem írt szavakból lehet létrehozni, akkor maga a regényírás válik lehetetlenné.
A tejüvegen keresztül szemlélt világ látszólag egymástól külön álló darabjai egymásba folynak. A szemlélt látvány e torzított magamutogatása annyira felerősödik a gyermek szemében, hogy az nem tud szabadulni a hamis látottaktól. Akár a friss festményre borított tej, ahol a színek korábban jól érzékelhető határai a megsemmisítő fehérség által elvesznek. Balla – most már idézőjelbe tehető – „családregényének” vezérmotívuma ez az összemosódás. A kitalált és az emlékezetben megtalált szavak keverednek össze egymással. Az Északi-tenger hullamáit az ablak mögül bámuló hős a fehér ködbe próbálja vetíteni családja tagjainak képét, ám amint közelebb hajol az üveghez, saját rémült arca tekint vissza rá. Az elbeszélő én, akár a festményre folyt tej, már nem látja saját határait.  Ám hogy ez lehetséges legyen, az Ént el kell idegeníteni, nem csupán a makacsul előre tolakodó apa- és anyaképtől, hanem önmagától is, amely e kettő hatásával fertőződött. Az üvegben visszabámuló, így a további szemlélődést akadályozó tükörképet mintegy tárgyiasítani kell, hiszen csak így lehetséges regénybe írni egyrészt a családot, másrészt e családban élő Ént. Ha az apa önkénye kisajátítja a tékozló fiúnak fenntartott kivonulás cselekedetét, akkor az elszakadás lehetőségét máshol kell keresni. Valóban lehetetlen regényt írni? A regényírás ebből a szempontból nem a kivonulás lehetősége, a saját határok megtalálása a kiömlött tejtócsában? S ha ez így van, akkor a regénynek nem ez lenne az elsődleges célja, semmint a – nem is létező – új szavak kitalálása? A szavakat kitalálni nem lehet, azonban a már ismerteket idegenné lehet alakítani. A szavak ilyennemű átlényegítése az alkotás. A tejüvegen keresztül nézett világ torzulásait nem kijavítani, hanem leírni kell. Nem számít, hogy az apa elrabolta a tékozlás tettét fiától. A regényírás, mint kivonulás ugyanis ugyanazt a tanulságot fedi fel a fiú előtt: nem lehet új szót létrehozni, az örökségbe kell megadóan belenyugodni, hiszen ebből nő ki az Én. A kivonulás, mint teljes elszakadás nem lehetséges. Az idézet a lényeg, nem az új szó, hiszen az megfoghatatlan. A szülők idézeteiből azonban lehet építkezni.

A családregény műfaja tehát nem igazán illik rá Balla D. Károly művére. E műfaji megkötés egy nagyobb halmazban oldódik fel: a regény írásáról szóló próbálkozás. Hangsúlyos a próbálkozás, hiszen a könyv tartalmát ennek a próbának az enyhén szúró izzadságszaga járja át, semmint egy részben megpihent elbeszélő magabiztossága. A regény hibája az lehet, hogy az olvasó inkább erre a magabiztosabb, s nem erőlködéstől el-elcsukló hangra kíváncsi. A regény, önmaga keletkezését leíró, csapongásában egy idő után az olvasó is önkéntelenül elveszik, hiszen semmiben sem tud megkapaszkodni. Kapaszkodni pedig, ha csak vázlat csupán, egy egységes történetben lehet, ám a regény történetének váza úgy folyik szét a lapok között, mint az elbeszélő emlékfoszlányai a szülők arcán. Valószínű, hogy e szerkezet a könyv egy szerzői alapkoncepciója. Ám ami az alkotás során összeáll, nem biztos, hogy a befogadás során is megtörténik. A regényírás lényege nem csupán az elidegenítés, mint teremtés (a hős és világának megszületése), hanem az olvasók tömegének feltételezése, akiknek jogukban áll a leírtakat önmagukra vonatkoztatni, tehát kisajátítani. A Tejmozi hősének nem az a lényeges, hogy az Én nyugodtan élhesse a saját életét, hanem az, hogy más nem élje meg azt. Így azonban a befogadó nem tud közelebb férkőzni sem a hőshöz, sem pedig annak szertefolyt történetéhez. Esterházy Péter tizenkét évvel ezelőtt feltámasztotta, majd kivégezte a családregény műfaját. Ne bolygassuk a halottakat.

*

Stoll Borbolya blogja:

2012. márc. 4.

Tejmozi

Hát ez elég mókás. Olvasatlanul kikiáltottam magamban az év könyvének, nyomoztam, hogy megszerezhessem, borzasztóan eltalálható történet, borzasztó mellényúlás megírva. Nyelvészetről, matematikáról, logikáról beszél, de az író leleplezi magát, hogy nem ért hozzá. Nyálas, fröcsögős, unikornis-pénisz metaforák, csöpög az egészből az önsajnálat és a sperma, pedig a téma épp az eltávolítást követelné meg, az eltávolító őszinteséget. Sokat vártam. November eleje óta rágtam a kötetet, nagyon szenvedtem az utolsó ötven oldalon. Még Bartisnál is kevésbé tud beszélni nyelvidegen dolgokról (szex, halál). Az éktelen nyomdahibák már csak tortahab. “hégeli” a kedvenc.

 *

Horváth Norbert, BOOK & WALK:

2011. november 27., vasárnap

Tejmozi

 

Először ismertem meg az írót, majd a regényét. Ez lenne az ideális sorrend? Az embert látni a regény mögött vagy szimplán a regényre koncentrálva elképzelni milyen lehet mögötte az ember?

Nem volt egy könnyű könyv ez nekem. Persze a szépirodalom sosem azért születik, hogy az olvasónak annyira nagyon jó vagy szórakoztató vagy lazító legyen. Sokkal inkább fontos az elgondolkoztatás, a továbbgondolás, a filozófikus mondanivaló mint az, hogy az olvasó közben jól érezze magát.

A főhős apja otthoni műtermében "megélhetési" aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, míg fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, melyen keresztül egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és mégis takarékos nyelven megírt könyve, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ezért feloldhatatlan feszültségekkel.

Elgondolkoztam, továbbgondoltam. De még mindig nem érzem jól magam. Talán azért mert mostanában túl sok zaklatottság van körülöttem, talán amúgy sem nekem íródott ez a könyv vagy egyszerűen képtelen vagyok most olyan hangulatba kerülni amitől ez a dolgozat eléri azt a célt amiért az író dolgozott vele nem is keveset.

Talán később majd újra nekifutok és lesz egy újabb cikk ennek kapcsán. Talán majd részletekben megpróbálom. Nekem most túlságosan felkavaró volt. Nem akartam ennyit gondolkozni, ennyi párhuzamot állítani, ennyit filozofálni azon, hogy milyen is az élet amiben élek és ami körülöttem zajlik.

Bella D. Károly: Tejmozi
Magvető Kiadó

*

F-Andi élményei:

2011. november 27.

Balla D. Károly: Tejmozi

 

Egy család széthullásának története?- gondoltam sokáig- aztán átalakult(am), módosult(am).

A XXI. század.
Körülöttem mindenhol ilyeneket látok. Kicsiben. Aminek következménye ugyanez lehet.
Borzalom, kiábrándultság, megütközés, majd megnyugvás?
Nem tudom. Balla D. Károly kortárs magyar író, nekem teljesen hasonlóan ír, mint más kortárs magyar író. Annyira kiábrándító, hogy a sok szennyet, negativizmust, ami körülöttünk található, mindenki meglátja, és mindenki pontosan ábrázolja. Legalábbis megpróbálja.
Egy négytagú család. Átlag család. Egy fiú, egy lány. Akik nem egymásért, hanem egymás mellett élnek. Így tűnik.
Aztán szétbomlik, a festő édesapa elmegy. Mondjuk, elég házsártos asszonykája volt, nem egy művészfeleség-féle.
Hősünk, mesélőnk a fiú, aki ebben a családban nőtt fel. Prímszámnak tűnik, aztán ahogy mesél, (annyira szívesen hallgatom, annyira párhuzamokat tudok vonni) egyre inkább felfedezem, hogy egy összeadással vagy egy akármilyen művelettel ez a prímszám nem is prímszám.
 
Élet és halál kérdései. Mikortól élünk, mikor halunk meg? Tudunk-e halni a halál után? A halál az a tökéletes (aúúú, tökéletlen) vég, vagy a halál után is élhetünk?
 
Történet egy fiúról/férfiről, aki képtelen a saját életét élni, akit az anyja huzigál egy dróton, aki attól fél, hogy az a betegségével kisajátítja életét. Akinek későbbi hiányát úgy éli meg, mint egy elmulasztott kötelességet.
Egy férfi, aki megreked a munkája kapcsán (matematika és nyelvtan összefüggéseinek kutatása, vagy valami ilyesmi), új dolgokra vágyik, aki úgy gondolja, hogy ő soha nem készült fel az életre, őt nem készítették fel, nem ismer igazi tálatokat, járható kiutakat.
Egy ember, aki tartja a kapcsolatot az apjával, aki remeteként él egy faházikóban,akihez néha elmegy, akit néha meglátogat, akivel jókat ülnek a csendben, akivel ott folytatják a sakk-játszmát, ahol abbahagyták, akivel jókat tudnak együtt hallgatni, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, milliméterről-milliméterre, akiről könyvet ír, aki számára "jelentette az évszakok váltakozását, a doboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást, a rét csendjét, az erdő hangjait, a szedres színét, a gomba szagát és a vadvirágok illatát. A tűz forróságát és a víz hidegét. A föld közelségét és az ég távolságát. Az állandóságok törvényszerű váltakozását és a változásban a véletlenül ismétlődő állandóságot."
 
A változások..
Az élet..
A halál........
Mikortól élet és mikortól halál?
 
A férfi már nem prímszám, a történet megtette az a picinyke műveletet, ami segíthet neki.
 
Itt a műterem....., a tejüvegen kapott elmosódott képek, családi kapcsolatok, anya-gyerek viszony, apa-gyerek viszony, apa-anya viszony, testvér-testvér viszony..
Bogozzuk a viszonyokat, töröljük a homályt....... de a tejüveg nem enged..........
aztán hirtelen vége........... csend, üresség, feketeség, majd a tejüveg lassan átlátszóvá válik, végül......
........... ott a műterem.
 

 

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény könyv regény

Kritikák, ismertetések a Tejmoziról

2011.10.02. :: BDK

időrend:frissek felül

Kritikák:

 

Ajánlók, ismertetések:

 

 

Vélemények:

 

Tartalmi ismertetések:

 

A könyv fülszövege:

Tejüveg szűri meg a fényt a műteremben, az apa „megélhetési” aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, az apa elviszi fiát a rettentően veszélyesnek gondolt vadkörtefához ­– egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú, könyvünk hőse attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Képtelen a saját életét élni, és a szülők halála sem hozza meg a várva várt feloldozást. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és egyben mégis takarékos nyelven megírt könyve: egyszerre apa- és anyaregény, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ennél fogva feloldozhatatlan feszültségekkel.

 

Ajánló a kiadó honlapján:

Egyszerre apa- és anyaregény

A főhős apja otthoni műtermében „megélhetési" aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, míg fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, melyen keresztül egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és mégis takarékos nyelven megírt könyve, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ezért feloldhatatlan feszültségekkel.

 

Szerzői szinopszis:

A Tejmozi harmadik regényem. Főhőse egy irodalmi ambíciókat dédelgető nyelvész, aki, miközben regényével vívódik, felidézi az apjához fűződő viszonya összetett és ellentmondásos epizódjait, gyerek- és kamasz korának egyes (számára meghatározó) eseményeit. Eközben feltárulnak az anyjához és húgához kapcsolódó történések csakúgy, mint saját felnőtt-életének és szakmai munkájának a problémái. Emlékezésére tanári vendégszobájának tengerre néző ablaka előtt kerül sor – a regény hőse egy északi országban nyer tanári állást, és itt írja apjáról szóló regényét is, miután gyakorlatilag elmenekül otthoni életéből, ahol is nem tudta megoldani a nyelv matematikai modellezésének a feladatát. Visszarévedései és monológjai voltaképp nem egyebek, mint a családját elhagyó apja erős személyiségével és saját, némileg meghasonlott énjével való gyötrelmes tusakodások.

 

Részlet egy interjúból:

..hősöm kutató nyelvész, aki menekülésben van. Menekül annak a roppant adatbázisnak a súlya alól, amit maga hozott létre, s amelyre támaszkodva meg kellene oldania a nyelv matematikai modellezését. Menekül a szakmai kudarc elől. De menekül az emlékeitől is, szüleinek nyomasztó lelki jelenléte elől: anyja alakja azzal nehezedik rá, hogy túlszereti, érzelmileg kisajátítja; apja meg azzal, hogy eltaszítja és elhagyja, nem enged neki helyet az életében (hősöm mégis kényszeresen látogatja apját világvégi faházában – egy ilyen alkalom képezi a regény egyik keretét; ekkor zarándokolnak el a „farkassá vált” öreg ruszin sírjához; a szimbolikus epizód egyben a rejtett történet kulcsa). Menekül iskoláskori önmagától, attól a szerencsétlen fickótól, aki egyszer eltévedt egy téli tájban, és a sehová le nem ágazó úton mégsem tudott visszatalálni saját biztonságába. Menekül attól az elhidegült lelkű önmagától, aki nem kíváncsi hajdani osztálytársaira, ezért nem megy el az érettségi találkozókra; aki nem tud, nem mer tartós párkapcsolatot kialakítani, mert fél az érzelmi függőségtől. Menekülési útvonala egyfelől az írásba vezet, másfelől egy távoli, északi városba, ahol vendégtanári állást vállal, s ahol szolgálati lakásának tengerre néző ablaka előtt kezd emlékezni mindarra, amitől elmenekült. Például arra, hogy kamasz korában miként leste meg a meztelen lányokat, akik a papa aktképeihez álltak modellt a fényes műteremben.

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény kritika ismertetés