A második estén hősöm apjának nem sok szava volt a fiához. Ültek ugyanannál az asztalnál, ahol előzőleg a nagy lakmározás és még nagyobb sakk-küzdelmek folytak, nem szólva a jelentős mennyiségben elfogyott borról. Most egészen más hangulat ülte meg a szobát, talán az eszük is másfele járt: nem egymást fürkészték, nem egymást kóstolgatták; gondolataikkal messzebbre, távolabbi időkbe és tájakra kalandoztak.
Mézes kenyér volt a vacsorájuk, majd aszalt gyümölcsöt, diót rágcsáltak és hangosan szürcsölték a jófajta erős teát, amelyhez a vizet hősöm apja egy igen réginek látszó, faszén-tüzelésű szamovárban főzte. És hallgatták ugyanazt a zenét, újra és újra elejétől végig, a végtelen ismétlésre ítélt engedelmes lejátszóról.
Akár meghittnek is gondolhatnám ezt az esténket, mondja vendégszobája ablaka előtt hősöm, ha közben ne éreztem volna a meleg szobában is azt a hideg űrt, amely minden látszólagos egymásra-találásunk ellenére ott tátongott köztünk. Apám gondolatai talán az amerikás öreg ruszin körül jártak, akiről, akkor úgy tűnt, soha nem fog kiderülni, miért ilyen fontos számára.
Hősöm apja megtartotta szótlanságát, bölcselkedő monológját másnap reggelre szánta az önkezdetükhöz visszatérő felismerésekről, a folytonos, de mégis egyenetlenül múló időről, a saját értelmetlenségét megragadni képtelen értelemről, ősi toposzokról és modern szorongásról. Gondolatainak egy részét veretes mondatokba öltözteti majd, az aforisztikus tömörséget költői képekkel díszíti; szemléletesen és plasztikusan beszél, néha mégis nehezen követhetően; majd a jól felépített kerek mondatok sorát váratlanul különálló szintagmák váltják fel, félmondataiból kimarad hol az alany, hol az állítmány, néha csak egy-egy metaforát vet oda, majd szinte címszavakat sorol, olyan, mint mintha valaki egy filozófiai értekezés tárgymutatóját olvasná fel; aztán ismét gördülékeny megfogalmazások következnek, ám tele vannak homályos utalásokkal, nem lehet tudni, mire vagy kire vonatkoznak. Hősöm nem érti. Nem, ott és akkor egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy apja voltaképp hagyatkozik, végrendeletét foglalja az absztrakciókba, mert készül a halálra, mert ahogy előbb a házát, úgy az istentelen öreg ruszin végnyugalmát is megkívánta ott a behavazott temetőben, a senkiföldjén, amelyről nem lehet eldönteni, a faluhoz vagy az erdőhöz tartozik-e jobban, az életük kisszerűségében melegedő emberekhez vagy a farkasok fagyban üvöltő szabadságához. Hősöm az ottani sűrű havazást most váratlanul hasonlatosnak találja a tenger felett itt gomolygó köddel, és ablakán kinézve szinte azt várja, apja egyszer csak kilép a fehérségből, hogy bizonyossá tegye számára, már nem várja vissza, már másutt időzik, épp csak bekukkantott ide egy percre, de hazája már egyebütt van, az idegenség legtávolabbi úszó jéghegyén, amely bukdácsolva hol kiemelkedik a habokból, hol alásüllyed a fortyogó vízbe.
