Balla D. Károly: Tejmozi
- az UNGPARTY része - bloggazda: Balla D. Károly - REGÉNY / KÖNYV - Könyv és internet - Balládium - BDK internetes jelenléte - weBirodalom - -

Mosonyi Kata: A megbocsátás gesztusa

2012.03.23. :: BDK

A megbocsátás gesztusa

Aki valamelyest jártas Balla D. Károly eddigi életművében, annak kétsége sincs afelől, hogy különösképpen a 2005-ben a Pro Pannoniánál megjelent Szembesülést és az ugyanott napvilágot látott, 2007-es Egy manzárdőr naplójegyzeteit egy lényeges, drámai életrajzi elem mozgatta, nevezetesen az apjához, Balla Lászlóhoz fűződő kibeszélhetetlen, helyrehozhatatlannak látszó kapcsolata. Ez késztette a legőszintébb önvizsgálatra, szakmával, kortársakkal és az élet értelmével való számvetésre. „Iszapbirkózása” majd két évtizedes, s még utóbb is így vall a Szembesülés utolsó soraiban: „nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás”. A Naplóban is ezzel a lidérccel viaskodik, holott az apa már 1987 óta nyugdíjba vonult, rendszerváltás is történt. A Tejmozi megjelenésekor pedig az apa már halott. Különös, hogy a regény záró soraiban, apa-fiú vonatkozásában, összegzésként mégis ez áll: „van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.”

Balla D. Károly

Mindamellett ez a feldolgozhatatlan múlt termékenyítő is: létrehozott egy iróniával átszőtt, gazdag és bölcs nyelvet, egy posztmodern „hiányregényt” vagy másképpen nevezve „szerkezeti regényt” (Szembesülés), egy lírával telített, metaforikus, vallomásos prózát (novellák, Tejmozi), a Naplóban pedig a külső tények és a belső valóság borzongató együttesét.

A XX. század második felének magyar irodalmában a vallomásos önéletírás a virágkorát élte, kezdve Szabó Lőrinc 1945-ös (bár csak 1974-ben megjelent) naplójával, a jelentős kortárs alkotásokon át – tematikailag, hangnemében beleértve számos regényt, köztük Parti Nagy Lajos Hősöm terét, az aparegények közül pedig legfőképp Esterházy Péter Harmonia caelestisét, – talán Tőzsér Árpád naplóival (Szent Antal disznaja, Kalligram, 2008, illetve az ugyanott, csak 2011-ben megjelent Érzékek csőcseléke) zárva a sort.

A Szembesülés a maga megszakításos-kihagyásos írói technikájával, bravúros szerkesztési ötleteivel, a görög mitológiai alakok és helyszínek mögé rejtett korrajzával és legfőképp hihetetlen őszinteségével a vallomásos műfaj XXI. századi páratlan teljesítménye, mindamellett a posztmodern irodalom ritka és élvezhető csemegéje. Ráadásul hellyel-közzel kacagtatóan a posztmodern paródiájának is tekinthető. Végsőkig lecsiszolt nyelvi-szellemi „bűvészmutatvány”, melyért a szerző ugyan alaposan megszenvedett (mint kagyló a gyöngyét kiizzadta), a „Nagyérdemű” (BDK szóhasználata) számára azonban fantasztikus játékot is szerzett. Hiszen izgalmas felismerni Argoszban Ungvárt, Egiszthoszban az író apját.

Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha az elhagyta családját, kivonult a természetbe, egy faházikóba. Az anya pedig pénzkereső iparosmesterré silányította le férjét, a művészt.

A történet egy széthulló család lelki önéletrajza is, számvetés életről és halálról, az élet értelméről, az autentikus létezésről, az alkotási folyamat nehézségeiről. A szerző a főhős személyébe rejtetten vagy narrátorként folyamatosan jelen van a regényben.

A mű szerkezeti sajátossága az idősíkok mentén viszonylag könnyen szétszálazható cselekményben rejlik. Legalább négy helyszínre és időpontra történik utalás. Először a főhős vendégprofesszorként az Északi-tengerre néző szobája párás ablaküvegén keresztül emlékezik, szemléli a múltat, önvizsgálatot tart (a szerző ekkor azonosul leginkább vele). Másrészt felidézi az apjánál tett utolsó látogatását, mely után képes lesz kimondani: „[a]zon a reggelen majdnem megszerettem az apámat”, holott a látogatáskor még kettős érzések bujkáltak benne, Ezeknek így adott hangot: „Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. (…) Csak nem akarja ezt a biztonságos távolságtartást most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem akarja, hogy a köztünk magasodó jégtömb elérzékenyült patakokban eredjen meg, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson?”

Éppen itt, e bensőséges együttlét során törik szét valami a múltból, kezd olvadni a jégtömb, hiszen az apa beismerő vallomást is tesz, „tékozló apának” nevezve magát (Balla D. kedvelt archetípusai közt a víz, a patak, a hó, a pára, a köd a leginkább kifejező metaforikus jelzések). Lelki testamentuma pedig lényeges útravaló a fiú számára: életről, halálról, az emberben rejlő rosszról.

Fontos részletek a gyermekkor felidézett emlékei, legfőképp az apa műhelyének tejüvegszerű, szórt fényében való szemlélődés, hiszen a fiú akkor szembesül a felnőtt világgal, az alkotás pillanataival – önmagára nézve meghatározóan

Végül az emberi viszonyok rajza szempontjából nagyon fontos az anya betegségének, majd halálának végignézése, az apja és a húga részéről az ápolásban magára hagyott fiú (a főhős) belső küzdelme, mivel akkor ismeri fel az ember rendeltetésszerű életét. Valamint annak torzulását is saját „farizeusi” viselkedésében, hiszen „mint egy szociális munkás”, úgy ápolta anyját. Ez alól az sem jelent felmentést, hogy az anyja nehéz természetű volt. A kapcsolatok teljes kihűlésére utal, hogy az apa meg akarja látogatni feleségét a betegágynál, de az asszony elutasítja. Köztük elmarad a megbocsátás.

Az apa, a művész halála előtti önmagára találásában rejtetten, jelzésszerűen, de szerepet játszik egy titkos szerelem. Ennek köszönhetőek az ikonosztázok, melyekről a főhős is csak az apa halála után szerez tudomást. Nincs kétségünk afelől, hogy a szerelem értékhordozó erejéről a szerző hasonlóképpen vélekedik, mint Krasznahorkai László nemrég megjelent interjúkötetében, aki a következő részletben félelmeit is megfogalmazza ezzel kapcsolatban.  „Rettegve gondolok egy korra, amely el fogja felejteni a klasszikus értelemben vett szerelmi érzést. Rettegve vagy undorodva, nem is tudom, mert ráadásul én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom. Csak amit az európai civilizáció erre az érzelemre kidolgozott, abban a szerelemben szabad az ember istenigazából. Akkor válik a lehető legmélyebb értelemben tűrhetetlenné számára mindaz, ami hamis, ami igaztalan.”  (Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, 2012) A Tejmozi főhőse ezt csak utólag, az apja halála után ismeri fel. S mivel a szerző szerint „a szerelem után a legfelemelőbb érzés a teremtés mámora”, a főhős a megváltás-érzet mohóságával kapaszkodik az alkotásba, nyelvészprofesszorként is számos ötlete van a nyelv határainak tágítására.  S bár „regényt írni majdnem lehetetlen”, vallja többször is, mégis a valóságban megszületik a Tejmozi, filmszerű jelenetezéssel, a fájó emlékeket eltávolítani szándékozó, ködben úszó, régi képekkel, töredezettségekből, idősíkok vágástechnikájával, ismétlésekből. A szerző láthatóan kedveli ezt a megoldást,  talán van ebben némi P. O. Enquist-hatás (itt elsősorban az Életjátékra gondolunk), filmnovellákat is írt, egyik jól sikerült darabja A semmi cseppjei.

Felfogható-e fejlődésregényként is a Tejmozi?  Klasszikus értelemben talán nem, ugyanakkor eljutunk benne a végső szembesülésig, mely után így vall a főhős: „Korábban kiismerhetetlen, kusza ággá keveredett bennem a harag a megbocsátással, a gyűlölet a szeretettel, mígnem északi ködnézéseimmel kezdődően és a faházba való megtérésemmel kibékültek bennem ezek az engesztelhetetlen ellentétek.” Eszerint apa-fiú közt végül megtörtént a megbocsátás?

A könyv egyik szép jelképe, a titkos szerető ajándéka, a frissen sült kenyér erre utalhat. Ám a regény záró soraiban, ahol a szerző felfedi magát, teljesen azonosulva a főhőssel, mégis mintha nyitva  maradna a kérdés: „… van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent. És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe.” A felhő belsejébe? Talán mégse volt valódi a jóvátétel? Gesztus szintű csupán a megbocsátás? Egyetlen kapaszkodónk marad, a regény utolsó mondatának jelképisége: „Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.”

Balla D. Károly: Tejmozi,. Magvető, 2011.

Mosonyi Kata


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2012. márc. 10

Szólj hozzá!

Címkék: kritika könyv regény

A bejegyzés trackback címe:

http://tejmozi.blog.hu/api/trackback/id/tr94334815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.