Balla D. Károly: Tejmozi
- az UNGPARTY része - bloggazda: Balla D. Károly - REGÉNY / KÖNYV - Könyv és internet - Balládium - BDK internetes jelenléte - weBirodalom - -

Lénárt Ádám: Retusált archívum

2011.10.13. :: BDK

Balla D. Károly legújabb regényének október 12-i könyvbemutatójára a Magvető Kiadó Facebook-oldalán került sor. A technikai fejlődéssel lépést tartani igyekvő gesztus tulajdonképpen digitális főhajtás nemcsak a Tejmozi, de a mindenkori papíralapú kiadások előtt is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

A Magvető választása nem véletlen (a FB könyvbemutató részleteit l. itt - a szerk.), hiszen a világhálót szövögető író alkatához és a szöveg karakteréhez is kifejezetten illik az online debütálás, Balla D. Károly ugyanis blogbejegyzéseiben számolt be munkamódszeréről, melynek során a regény megírt részei feldarabolva, az üres regénytérben szétszórva, cserélgetve, újrarendezve, de hipertextuális jellegüket megőrizve nyerték el végső pozíciójukat. (A regény blogoldala itt érhető el - a szerk.) Térben és időben csapongó, rapszodikus szerkezet jön így létre, ismétlődő, egymásra utaló történetfoszlányokkal, amit a regény helyenként csak sejtet, máskor viszont érzékletesen illusztrál: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén” (7.o.), illetve „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi monológját hősöm apja utolsó közös reggelijük után.” (146-147.o.) Jóllehet, a választott módszer az írást és az olvasást egyaránt megnehezíti, ugyanakkor hitelt érdemlően modellezi az emlékezés logikáját. 

 

A regény ugyanis az apai mintát akarva-akaratlanul követő, ehhez mérten magára maradt, meghasonlott férfi keserédes múltidézése, mozgó emlékképeinek kivetülése az éppen aktuális vászonra, legyen szó a torontói járat által felhasított felhő tompa, az északi-tengeri öböl felett képződő köd képlékeny, a végeláthatatlan, hullámzó hómező vakító vagy a műterem tejüvegén keresztül kiszüremkedő képek túlexponált fehérségéről. Többek között innen az erősen véleményes cím, a Tejmozi.

A retrospektív vetítést idéző regényben gyakorta váltakoznak, sőt keverednek a helyszínek, az idősíkok és – ami összetéveszthetetlen ízt ad a Tejmozinak – az elbeszélő(k) nézőpontjai is. A szöveg legmarkánsabb jellemzőjét, vagyis a narráció áttételességét a regény metafiktív törekvései is jelzik. „Még csak azt sem döntöttem el, milyen alkotói szemszögből írjam az írandókat. Hol egyes szám első személyben számoltam be személyes tapasztalataimról, hol kívülről, egy személytelen és mindentudó narrátor nézőpontjából végeztem helyzetelemzést, hol pedig, mindkét alapállást felrúgva, látni engedtem azt az írót, hősömet, aki saját apa-történetével viaskodik.” (192.o.)

A történetmondás azonban korántsem ennyire egyszerű, a hipotézis alapján elkülöníthető narratívák ugyanis az elbeszélés gyakorlatában egyszerre, együttesen érvényesülnek. Ez részint azért lehetséges, mert Balla D. ugyanúgy írja a Tejmozit, ahogyan a Tejmozi hőse írja saját regényét, részint pedig azért, mert a dörzsölt olvasó magától értetődően különíti el a szerzőt a narrátortól, tehát a regény első mondatának kétértelműségét a következőképp lehetne feloldani: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek” (5.o.) – írom a Tejmozi című regényem felütésében.

Balla D. persze nem a redundancia ellen tiltakozó stílusérzéke miatt kerüli a fenti megoldást, hanem azért, mert játszik: egyszerre mondja el a Tejmozi regényíró hősének történetét és a Tejmozi megírásával folytatott saját küzdelmét, ezzel bravúrosan csúsztatva egymásba fikciót és metafikciót. Persze előfordul, és rögvest emlékezetes pillanatokat okoz, amikor jól kivehetően elkülönül a fikció részeként íródó regény mindentudó narrátorának, a Tejmozi én-elbeszélő hősének, valamint szerzőjének, Balla D. Károlynak a hangja: „akkor láttam először kívülről magamat, mint ahogy most is látok állni egy férfit a tengerre néző vendégszobában, […] tudom, hogy álmatlan éjszakája után most próbálja helyére tenni magában az apjához és anyjához fűződő lezáratlan és feldolgozatlan viszonyt, tudom, hogy én vagyok ott az a férfi, én beszélek az ablaküvegnek, mondja a hősöm a regényemben”. (78.o.)

Általában nehezen eldönthető, hogy melyik narrátori szólam érvényesül inkább, viszont az elbeszélők száma, személye nem okoz fennakadást, hiszen mindegyikőjük ugyanazt a történetet mondja el a családja közelsége ellenére is remete életet élő, öntörvényű apáról, az elhagyott feleség és önmagát elhagyó anya összeroppanásáról és a testvérpár kényszerű egymásra támaszkodásáról. Tehát nem a narráció áttételességének ténye, sokkal inkább a mikéntje az érdekes. „Apám műterme révén a női testek és a komolyzene iránti érdeklődésem egyszerre ébredt fel, és a két különböző inger egyetlen nagy, titkos sóvárgásban kapcsolódott össze” - mondja Balla D. hőse, de a Csajkovszkij által kiváltott erekció zavarba hozza, ezért egyes szám harmadik személyben, regényalakjára hárítva folytatja a történetet. Többnyire persze azért változik az elbeszélő személye, hogy a szöveg a szerzői szándéknak megfelelően fókuszálhasson: a szubjektívabb, személyes hangvétel megengedi, hogy bármi elhangozzék, ami épp kikívánkozik, az objektívabb, távolságtartó hozzáállás pedig a szenvtelen, tárgyilagos vizsgálódás lehetőségét teremti meg. Balla D. Károly ezzel olyan narratív sémát hoz létre a Tejmoziban, amely a hátszöveg ígéretéhez híven annak leírását is megengedi, amit elgondolni sem illett volna.

Az alaposan kimunkált prózatechnika persze számtalan szuggesztív részletet eredményez. Anyámnak kapóra jött a méhrák, írja Balla D. hőse, de már nem fiktív regényalakjára, hanem saját, bár ugyancsak fiktív mivoltára vonatkoztatva. „Igazán nem volt nehéz rájönnie arra, mindez csak azért történhetett meg, mert a méhében találtak valamit. Egy gonosz kis daganatot, amely hirtelen fontossá, a legfontosabbá tette őt, s amit épp ezért a legszívesebben megtartana, hagyná, hogy növekedjen, kihordaná, mint bennünket, és mint visszaállított anyai hatalmának torzszülöttjét – talán világra is hozná.” (113.o.)

A Tejmozi ettől függetlenül ízig-vérig aparegény, telis-tele esszészerű fejtegetésekkel logikus nyelvről és intuitív matematikáról, sakkról, komolyzenéről, gasztronómiáról, aktfestészetről, születésről és halálról, vagy épp a kínzó kijelentésről: regényt írni nagyjából lehetetlen. Azért nem teljesen, mert Balla D. Károlynak mégiscsak sikerül, jóllehet a szerző a 2009. március 6-i blogbejegyzésében még főként dilemmájának ad hangot, miszerint a kérdés az, hogy „a magam élvezete, a magam játéka és a megszokott formák megbontása iránti vonzalmam kedvéért nem áldoztam-e fel magát a regényt, s önző módon nem újra én voltam-e fontosabb magamnak írás közben, semmint az egyébként nagyra becsült olvasó.”

A Tejmozit övező kétely azonban alaptalannak bizonyul, a regény legnagyobb érdeme ugyanis éppen a játékos, egyszerre komolyan veendő és figyelmen kívül hagyható narráció áttételessége: jóllehet a nézőpontváltások teszik lehetővé a regény mélyszerkezetének, rejtett összefüggéseinek felfejtését, ugyanakkor nem bizonytalanítják el a befogadót, és nem akasztják meg az olvasás lendületét. A Tejmozi ennélfogva az értő műélvezés józan, olvasóbarát provokációja.


Megjelent:  Revizor, 2011. 10. 12

 

Szólj hozzá!

Címkék: kritika web könyv regény bemutató

A bejegyzés trackback címe:

http://tejmozi.blog.hu/api/trackback/id/tr23299404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.