Balla D. Károly: Tejmozi
- az UNGPARTY része - bloggazda: Balla D. Károly - REGÉNY / KÖNYV - Könyv és internet - Balládium - BDK internetes jelenléte - weBirodalom - -

A nimfa és az unikornis

2011.10.11. :: BDK

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy vérzik át a tobzódó életen a tartózkodó halál, gondolja hősöm apja a novellámban. Ám a pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, az átmenet kontinuus, még hajszálrepedések sem fedezhetők fel az átmenet folytonosságán. A halál nem felváltja az életet, nem a helyébe lép, hanem vele együtt tenyészik, párhuzamosan és elválaszthatatlanul, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Nem tudom, hol és mikor kezdődött az élet, mondja egy téli reggelen hősöm apja a novellámban, de bizonyos, hogy ugyanott és ugyanakkor kezdődött a halál is. Hősöm apja meghal novellámnak a végén, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a novellámban, teát főz, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a novellámban, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás. Ezt látja, ha maga elé mered.

Ha körülnéz, azt látja, hogyan lep el mindent-mindent a semmisülés fehérsége. A súlyos égen átliheg az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől felpáráll a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás. Miután számtalanszor szembetalálkozott magamagával a valóság csalóka tükrei köz bolyongva, és eközben megbizonyosodott arról, hogy csakis a szerelmes éjszakák őrzik meg azon felismerhetőségükben önteste múló szenvedélyeit, annak utána megérthette, soha többé nem tehet különbséget kéj és kín, gyönyör és gyötrelem között, mert mindkettőben egyformán benne lakozik az élet és a halál, a jó és a rossz, a szép és a rút, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény is benne foglaltatik mindegyikben, hogy mind együtt, egymásra torlódva és egymásba hatolva alkossák a táguló létezés kusza galaxisait. Visszament hát a házba, kedves bútorai közé, hogy a régi életéből teljesen ésszerűtlenül ide mentett paravánok, vakkeretre feszített képvásznak és spanyolfalak közt bevárja a novella végét.

A falikárpiton a légyott képei most mintha valami fokozott intenzitással közvetítették volna a legenda emelkedettségét, a szigorúan síkszerű ábrázoláson egyre hemzsegőbbé vált a dimenziók életszerűsége, hősöm apja szinte látta megelevenedni az eltúlzott allegóriákat, látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból. Hősöm apja egyre nyugtalanabbá válik a novellámban, már nem szállja meg a kozmikus harmónia annak tudatában, hogy élet és halál, jó és rossz, szép és rút ugyanúgy egymás komplementerei, mint az öröm és a bánat, a vágy és a közöny, az érdek és az önzés, nem, most egyáltalán nem elégítik ki a dialektika kerekded tételei, nem kíván a hégeli fejlődési spirál kettős karjában ringatózni, pokolba a bergsoni idővel, a kierkegaardi szubjektummal és a heideggeri semmivel, ő nőt akar, most azonnal egy buja nőt, olyat, mint aki ajka szélét harapva ölébe fogadja az egyszarvút. Hősöm apjának hevesen verni kezd a szíve a novellámban, fejébe tolul a vér, hirtelen szorítást érez a mellében, nyomást a tarkóján, no, semmi-semmi, csak semmi pánik, volt ez már így, nem tart sokáig, gyorsan lefeküdni, mélyeket lélegezni, egy, kettő, így-így, már múlik is. Lassan elernyed, fáradtságot érez, laposakat pillant, igen, most már talán a szemét is lehunyhatja.

Amikorra hősöm tavasszal megérkezik a faházba novellámban, addigra a falubeliek már mindent régen elrendeztek, apját eltemették meghagyása szerint a vadak járta temetőszélen, házát lezárva, javait hiánytalanul megvigyázva várták őt, hogy majd megjön a messzi városból, eladja vagy megtartja a házat, kidobja vagy megőrzi a sok összezsúfolt ócska kacatot. Hősöm sokáig álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyét, ahogy talán apjától látta, végighúzza a por lepte gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, nézi a giccses kárpiton a furcsa légyottot. Felkel, zakója zsebébe nyúl, tárcájából előveszi az apja halotti fényképét. A tükör elé áll vele, vizsgálja élet és halál hasonló és elütő vonásait. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, állapítja meg tűnődve, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál, csak valahogy ezen a szenvtelen arcon, az ő arcán – gondolja, miközben apja titkos szeretője megzörgeti a faház ablakát a novellámban – csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.


Megjelent: ZEtna webmagazin, 2005/április. Lásd ott is
Készült a zEtna irodalmi interakciója részére. A felkérés

 

Szólj hozzá!

Címkék: előzmények

A bejegyzés trackback címe:

http://tejmozi.blog.hu/api/trackback/id/tr163295449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.